A gitárock mesterei – Fehér Ádám – 2. rész
A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock) zene művelését, továbbélését. A 2005-ben született Fehér Ádám még gondolatban sem született meg a Radio Luxembourg, illetve a Szabad Európa Rádió műsorszórásának idején, mégis azon a muzsikán szocializálódott, hogy aztán – ha nem is mindörökre, de – elköteleződjön a blues és dzsessz gitározás mellett. Ötévesen fogott először hangszert a kezébe, kilenc évesen már ismert zenekarok, illetve előadók vendégeként járta végig Budapest rock,- illetve blues klubjait. Egy esztendővel később már a Mini színpadán vendégeskedett, később a zenekar teljes jogú tagjává lépett elő. Török Ádám duóban is szívesen lépett fel a ma dzsesszkonzervatóriumban tanuló ifjú tehetséggel.
Egyetlen saját zenekarodról tudok; milyen zenét nyomtatok és mi lett a sorsa?
A Life of Meaning mindössze egy próbálkozás volt, nem annyira meghatározó az életemben. Pár éve mindenképpen szerettem volna egy saját zenekart, a tagok ugyanabba az iskolába jártak anno, oda, hová én. Ma már mindegyik zeneakadémista vagy a Kőbányai Zenei Stúdióban tanulnak.
Rajtam kívül Pál Gábor basszusgitár, Ceryak István dob és Bejan Norbi billentyű felállásban állt össze a csapat. A zenét, a szöveget egyaránt én írtam a progresszív-dzsessz-blues-funky-rock egyfajta keverékének stílusában, valamint én is énekeltem. Leszámítva az otthoni ötletelgetéseket, ez az első komolyabb szerzői munkám. Elképzeléseim között szerepelt, hogy megtanuljak énekelni, és később hasznosítsam a zenekarokban. Két évig jártam énektanárhoz, aztán elengedtem; rájöttem ez nem az én világom. Lelkesek és bizakodóak voltunk, aztán az élet elsodort bennünket egymástól. Különböző zenekarokba kerültek, így aztán idővel az egész elsorvadt. Egy, vagy másfél évig élt a csapat, mindösszesen egyetlen fellépésünk volt a pesterzsébeti Csili Alsóban.
A Mini mellett létrejött a Török-Fehér duó. Működött ez a felállás?
Egészen Ádi haláláig működött. Ő „kisjapcsinak” hívta azt a dob-basszus gépi alapot, amelyre fuvolázott és énekelt, én pedig gitároztam. Az utóbbi időben ugyan kevesebb bulink volt, de korábban többfelé is hívtak bennünket, közülük, mint legfontosabbat, Indiát és Észak-Macedóniát említeném. Körülbelül fele-fele arányban jöttek a Mini-, illetve a duós bulik; sőt, néha az is előfordult, hogy ez utóbbi került túlsúlyba.
Szerette a közönség ezt a felállást. Ádi rendelkezett azon képességekkel, hogy megkedveltesse magát akár kis klubokban, akár nagyobb koncerttermekben, szabadtéri színpadokon. Sokszor poénkodott, nagyon magával tudta ragadni az embereket. Még akkor is, ha aznap nem éppen a legjobb produkciót tudta, tudtuk nyújtani. Személyisége miatt tőle azt is elfogadták. Nem az volt a lényeg, hogy többtagú zenekar, vagy csak egy zenész áll mellette-mögötte, hanem Ádám színpadi jelenléte határozta meg a buli hangulatát.
Blues gitárosként mi a véleményed a különböző gitárjáték stílusokról?
A magam példáját hozva, az iskolában nyilván megtanulom azt, amit kell, amit oktatnak. Eleinte megpróbáltam tökéletesen megcsinálni, amit a tanár előírt; aztán elegem lett és elindultam a könnyebb zene irányába, amelyben kevesebb hang van, kevesebb gondolkodás és egyszerűbb. Attól, hogy számomra kissé unalmas és sok a kőkemény dzsessz zene, az igazsághoz tartozik, hogy zenei pályafutásom alatt ebből tanultam a legtöbbet. Éppen ezért mindig is tiszteltem és tisztelni is fogom a dzsessz zenészeket.
A régi, old school és az új, modernebb stílus között nem tennék különbséget, magam részéről mindkettő híve vagyok egyszerre. E kettőt próbálom egyensúlyban tartani a színpadon. Az öncélú játékot viszont nagyon utálom. Fontos, hogy legyen értelme, amit csinálsz; kevés, ha az csak zeneileg hangzik jól.
A tőled hallott szólók előre kidolgozottak, avagy pillanatnyi hangulat, inspiráció szülötte?
Soha nem szoktam előre kidolgozni a szólókat – kivéve, ha egy konkrét transzkripciót kell megtanulnom vizsgára, vagy csak tanulás szempontjából –, azok a pillanat hatása alatt születnek. Ha valamelyik megtetszik, nyilván előkerül a következő alkalommal is, de nem biztos, hogy éppen ugyanúgy, ugyanabban a formában. Kivételt képeznek a kötött dolgok, amikor előre szólnak, hogy ezt hogyan kell lejátszani.
Blues gitárosként indultál, utóbbi koncertjeiden azonban olyan témák, futamok, hangzás is előkerült, ami tőled szokatlan és nem feltétlen ezt a műfajt tükrözik. Mintha dzsesszesebb irányt vett volna a játékod. A konzi hatása érvényesült?
Nagyrészt igen. Beszéltünk róla, hogy tizenhárom éves korom előtt retro, vagy vintage zenéket hallgattam. Manapság szélesedett a skála, nem feltétlen ezekre korlátozódik az ízlésem. A német raptől a hatvanas évekbeli dzsesszen keresztül egészen a klasszikus zenéig mindent befogadok. Ádival ugye a progresszív dzsessz rock ment, a suliban a haverokkal a klasszikus rock is belefér, otthon pedig, ami épp eszembe jut.
Ez így eléggé eklektikusnak tűnik. Felfoghatjuk egyfajta zenei útkeresésnek?
Nem, nem akarok még utakat keresni. Inkább arról van szó, hogy nem szeretnék egyfajta zene mellett elköteleződni. Számomra nem is annyira az előadó művészet, sokkal inkább az alkotás a fontos, ebbe az irányba szeretnék orientálódni. A zenében nincsen kialakult irányvonal, ami mentén haladnék. A kezdeti blues óta kinyílt előttem a világ, többféle zenei hatás ért, ami nyilván a játékomon is hallatszik.
Milyen felszereléseket, hangszereket, használsz? Leginkább Fender Stratocasterrel látlak a színpadon.
Igen, az a kedvencem. Az első számú hangszerem az a piros színű Strató fehér kopólappal, ami Katona Tomié volt, sőt előtte még a faterjáé; ehhez csere útján jutottam. Egy Epiphone ES-335 Casino-t adtam érte, ami nagyon megtetszett Tomi faterjának. A Stratón kicseréltük a hangszedőket Custom Shop típusra, mindenhová ezt viszem. Vannak még Squierek és akusztikus gitárjaim is, ám ezeket csak otthon használom. Volt egy D’Angelico-m is, ezt eladtam a faternak, így legalább a családban marad. Engem a tiszta single coil hangszedő hangzás vonz a legjobban.
Régen nagyon sok pedált használtam, manapság semmit. Leszoktam róluk. Korábban tube screamereket alkalmaztam enyhe torzításra, azon kívül wah-pedált, ma csak akkor veszem elő, ha konkrétan, bizonyos számhoz szükséges. Hangoló pedálom viszont van. Egyre jobban megszerettem az erősítő tiszta, natúr hangját, ezért szoktam le a pedálokról. Ma már mindenhová egy erősítőt és egy szál gitárt viszek magammal.
Mindig is csöves erősítőt, mostanában pedig egy Fender Hot Road típusú combót használok, a csöves Fender erősítők között ez viszonylag a kezdő kategóriába tartozik. Nem tudom miért, de valamiért jobban szól, mint bármelyik, több millió forintos Fender vagy Marshall. Ki lehet hajtani, ha szükséges. Azelőtt Marshall-lal dolgoztam, egy JCM 2000-es fejjel, hozzá egy JCM 800-as ládával. Azt is nagyon szerettem, erősen hasonlított a Fender hangjához. Amikor választásra került a sor, a könnyebb szállíthatóság miatt a Fender győzött.
Beszéltünk az útkeresésről, ami inkább a hosszú távú elképzeléseidről szól. De milyen terveid vannak, most, hogy a Mini, Török Ádám nélkül örökre elhallgat?
Török Ádi halála váratlanul ért bennünket, hisz tele volt tervekkel. Vannak bulik, amiket ő kötött le hónapokkal előre. Ezeket, ahol igény van rá, félig-meddig emlékbuliként lejátsszuk, utána letesszük a Minit. Ádi zenéje megmarad a szívünkben, az interneten, lemezeken és mindenhol. Nincs értelme nélküle folytatni. Most épp az Erkel Színház koncertre készülünk, amely meghívott vendégművészekkel emlékkoncertté alakul. (A koncert 2023. június 8-án lezajlott – H.I.)
Folytatom a zenetanulást, mint mondtam, egy évem van hátra az érettségi vizsgáig. Ami a zenekarozást illeti, Török Petinek, a Mini utolsó basszusgitárosának vannak önálló bandái, ahová be tudok állni. A suliból is vannak ismerőseim, akikkel össze szoktunk jönni örömzenélésre, abból is kialakulhat valami. Tervezni nem tervezek, ha jön egy lehetőség, amelynek úgy gondolom, hogy van értelme, akkor bevállalom.
Ahogy az előbb is beszéltem róla, a távolabbi jövőben nem szeretnék saját zenét játszó zenekarban előadó lenni. Szívesen lennék azonban zenei szakértő, írnék saját zenét, vagy stílusmegkötés nélkül akár mások zenéjét is összeraknám; azon is gondolkodtam, olyan sztároknak dolgoznék, akik nem annyira értenek a szakmának ehhez a részéhez. Lényeg, hogy mindenképp zenével akarok foglalkozni, akár háttérben is.
Hegedűs István
2023. június 18. 17:31