MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

A gitárock mesterei – Karácsony János „James” -2. rész

A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock)zene művelését, továbbélését. Karácsony János a Ferm, a Generál, majd az LGT zenekarokkal lett ismert és elismert zenész. 

Térjünk vissza az LGT-hez, ahol, mint szerző is kiteljesedtél.

Zeneszerzői pályafutásom voltaképpen a Generálból indult, a Locomotív GT-ben pedig teljes zöld utat kaptam. Fontos megjegyezni az arányokat: egyrészt ott volt Presser hihetetlenül gazdag szerzői vénája, másrészt mi ketten, Somlóval. Kialakult, hogy egy adott nagylemezhez Tomi, valamint én, hozunk két-két számot, a többi Picié. A vinil album egyik oldalára általában négy, a másikra pedig öt dal fér fel, így az egyik oldal az övé, a másikon pedig mi ketten osztozunk. Ez a százalékos elosztás pontosan tükrözi a zenekaron belüli erőviszonyokat, amely mindvégig nagyon jól működött. Véleményem szerint ez volt az egyik olyan kohéziós erő, amely egybe kovácsolta, és egyben is tartotta a bandát.

Még mindig az LGT-nél maradva, a zenekar a nyolcvanas évek közepétől egyre kevesebbet hallatott magáról. Noha megszűnését nem jelentette be, szép csendesen kimúlt. Mi volt az oka?

Az idő tájt Somló Tomi elment a vendéglátóiparba zenélni, Solti Jánoska pedig legalább tizenkét zenekarban dobolt párhuzamosan.  Magam zenei rendező, illetve produceri, gitáros és énekes munkákat vállaltam a Napóleon Boulevard, Révész Sándor, Komár László, Zorán, Katona Klári és Presser Gábor szólólemezein. Ez volt az ún. LGT-műhely. Ekkorra már teret kaptak és hozzáférhetővé váltak a reklám-, illetve promóciós lehetőségek, amelyek komoly szerepet játszottak az értékesítésben. A baj ott kezdődött, amikor – ellentétben másokkal – a lemezgyári központi büdzsé forráselosztása szerint a reklámköltségeinket nem a produkciók arányában akarták elszámolni, hanem az összes LGT-produkcióra bizonyos (egy) egységnyi összeget osztottak. Ők külön-külön kaptak annyit, amennyit mi egyedül. Mindezek után az LGT, mint zenekar elhatározta, hogy bojkottálja a hanglemezgyárat; vagyis nem készítünk lemezt, s kizárólag külföldön lépünk fel. Arra viszont nem gondoltunk, hogy ez sokáig elhúzódik, hiszen a következő nagy eseményre éveket kellett várni.  

Közben, még 1982-ben a Supergroup elnevezésű alkalmi formációval izgalmas vállalkozásba, turnéba fogtatok, amely ráadásul sikeresnek is volt mondható. Belülről is úgy tűnt, hogy a rocknak és a dzsessznek e különleges fúziója életképes lehet?

Sosem volt idegen számomra a közösségi munka, hiszen az LGT-produkciók is erről szóltak. De tovább megyek: az első három V’Motorock stúdióalbumon én basszusoztam. Dés Laci (szaxofonos – a szerk.) és Gőz Laci (pozaunos – a szerk.) együtt végeztek a „dzsesszkonzin”, és a pályatársakat igyekeztek maguk köré gyűjteni. A velük való barátkozásból aztán fúzió lett, a Dés és társai által művelt modern dzsessz (akkoriban még nem beszéltünk kifejezett dzsessz rockról) fuzionált az általam, illetve Tátraival, Lerch Istvánnal és Solti Jánoska által képviselt rock műfajjal. Ez nem csupán hazai jelenség, külföldön is számtalan példát találunk erre. Két turnét csináltunk végig, a siker bennünket is meglepett. A személyes kontaktus, a barátság találkozott a zenei elképzeléseinkkel és kvalitásainkkal, tehát ez a fúzió kívül-belül életképes.  Az ORI- turné érdekessége, hogy az előzenekar olyan dzsessz hírességekből állt, mint Szakcsi Lakatos Béla billentyűs, Lakatos „Ablakos” Dezső szaxofonos, Balogh „Csibe” Jenő dzsessz zongorista, Pege Aladár bőgős, vagy Kőszegi Imre dobos.

Pályafutásod során eddig három szólólemezt jegyzel. Azon túlmenően, hogy ki tudtál lépni az LGT-szabta keretek közül, mennyire volt sikeres a projekt? Ugyanis Magyarországon az ilyen szólóalkotások nem ostromolták a sikerlisták élvonalát.

Az első volt a legsikeresebb. A másik kettő a kiadó hibájából nem kapott olyan publicitást, mint a legelső. Érdekes módon az istállóhoz tatozó más előadók jobban előtérbe kerültek, ez meglátszott az eladási példányszámon is. Pedig a társaság igazgatójához személyes ismeretség fűzött, ám nem ez számított… Az első album (Az időn túl) sikere talán annak is volt köszönhető, hogy olyan időszakban született, még az átkosban, amire azt mondhatjuk, hogy jókor volt jó helyen… Egészen pontosan az enyém Révész szólóanyagával majdnem egy időben látott napvilágot, s ketten együtt turnéztunk minden idők egyik legjobb zenekari összeállításával. A harmadik, a Boldog Karácsony című a Narrátor Recordsnál jelent meg, és a Roland márkatermékeit bemutató zenekarral turnéztattuk az albumot. A középsővel (James) ellentétben jól sikerült anyagról beszélhetünk. Összegezve: a szólemezeket egyfajta kísérletezésnek tartottam; kaptam egy lehetőséget, amivel éltem. Mindhárom albumot a mai napig vállalhatónak tartom, amely maga idejében betöltötte a küldetését. Tisztában vagyok vele, hogy a közönség behelyezett engem egy kategóriába, amelynek meg kell felelnem. Lehet kísérletezgetni, küszködni, erőlködni, csak épp nincs értelme. Nem lenne hiteles.

Manapság a Zenevonat produkcióval is járod az országot. Azon túlmenően, hogy LGT nótákat szólaltattok meg, mit tudhatunk a zenekarról?

Hangsúlyozni szeretném, hogy sokan játszanak LGT-számokat, nem csupán a Zenevonat produkcióban. Több formációról tudok, kettőnél vendégeskedtem is. Igyekszem itt is tartani az arányokat, nem szeretném a többieket előnyben részesíteni a Zenevonat rovására. Ezekkel a formációkkal – vagy, ha épp más produkcióba hívnak – vendégként csak az LGT szerzemények ismert slágereit játszom, e helyeken is önmagamat adom. A Zenevonat produkcióban, amelynek az alapját az Abrakazabra együttes adja, úgyszintén vendégként lépek fel, az egyik szólista vagyok. És nem csupán én, hanem Solti Jánoska, Biga (Heinz Gábor – a szerk.) és Nika (Veres Mónika – a szerk.) is. A zenekarról azt kell tudni, hogy igen magas színvonalon, jó minőségben és becsülettel látja el a kísérőmuzsikus feladatát. A lényege tehát, hogy a Zenevonat produkció nem LGT-tribute zenekar, hanem vendégei LGT-szerzeményeket adnak elő, akik között szerző is van.

Mi a véleményed a vintage-, kontra new school gitártechnikáról?

Mindkettőnek megvan a létjogosultsága. A jó gitárosnak mindkettőt tudnia kell, amelyet a zenekar által választott, illetve az általa művelt stílus határoz meg. Egy trash metal nótát nyilván pörgősen kell játszani, a blues, vagy a hard rock pedig egészen másról szól. Mindkét gitártechnika, játékstílus egyfajta önkifejező eszköz. Nem kell feltétlenül sokszínűnek látszani, mert az zavart okozhat. Ám a felesleges megoldásokat feltétlenül kerülni kell! Egy szóló sok mindent elárul, abban megmutatkozik a gitáros egyénisége. Ami fontos és megszívlelendő: az iskolát mindenkinek ki kell járnia!

Hegedűs István


2019. május 13. 10:09

Minden jog fenntartva. 2019 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA