A gitárock mesterei – Vámos Zsolt 1. rész
A hatvanas évektől a beat szárnybontogatása idején szinte minden srác a kezében szorongatta azt a hangszert, amely egy egész korszakot, sőt életérzést szimbolizált. Egyre másra alakultak az amatőr együttesek, jól-rosszul koppintva a Szabad Európa Rádió alig-alig fogható, zajos rövidhullámán, vagy épp a nem sokkal jobb minőségben élvezhető Radio Luxembourg ún. „könnyűzenei” adásain hallható friss slágereket. Nem volt ez másképp az évtizeddel később ránk köszönő rock korszakban sem annyi különbséggel, hogy a háromperces dalokat hátrahagyva egyre inkább a hosszabb lélegzetű darabok kerültek előtérbe, azon belül is a gitár vált főszereplővé. Sorra születtek a nemzetközi, illetve hazai virtuózok, gitárhősök, és persze az egymással vetélkedő riffek és végeláthatatlan hangszerszólók. Sorozatunkban azokat a magyar gitárosokat szólaltatjuk meg, akik egyrészt elhivatottak a szakma, illetve hangszerük iránt, másrészt – stílusmegkötés nélkül – szívügyüknek tekintik a minőségi (rock) zene művelését, tovább élését. A Gyöngyösről fővárosba érkezett Vámos Zsolt, aki gyerekkora óta a rockzene rajongója, mégis Zoltán Erika kísérőcsapatában kezdte meg profi pályafutását. Amelynek aztán főbb állomásai a Napóleon Boulevard, a nagy reménységgel induló, ám annál nagyobb csalódást hozó saját alakulata a Marathon, majd a hasonló érzelmeket kiváltó The RockBand/Mobilmánia. Eközben hosszú időt töltött a Bon-Bonban, de a Hard és a Kard formációkban is otthagyta névjegyét. Jövőre lesz tíz esztendeje annak, hogy megalapította a Run For Power Gary Moore Emlék zenekart (amely a mai napig él), így tisztelettel adózhat örök kedvenc gitárosának és példaképének.
Gyöngyösről származol, pályafutásod is onnan eredeztethető. Mennyire pezsgett a zenei élet az Észak-Magyarország-i kisvárosban anno?
Szülővárosomban a számomra jellemző nyolcvanas években nagyon intenzív amatőr zenei élet folyt. Igen sok fiatal törekedett a főként rockzenei önmegvalósításra, ami nem véletlen, hiszen azt a korszakot tekinthetjük a könnyűzene, és azon belül a rock aranykorának. Engem is ott Gyöngyösön, 1981 körül, nagyjából tizenkét évesen ért olyan hatás, amely tulajdonképpen megváltoztatta az életemet és meghatározta a jövőmet. Az unokatestvérem egy helyi, latin-rock stílusú zenekart működtetett, ő maga percussion-özött, alapvetően Carlos Santana vonalát képviselték. Sokszor mutatott nekem zenéket, neki volt egyedül a családban hifitornya, amely óriási dolognak számított akkoriban. Onnan kezdődött a zene iránti fogékonyságom. Egy alkalommal teljesen gyanútlanul elvitt magával a próbájukra. Még sosem láttam és hallottam élőben elektromos hangszereken játszó zenészeket. Laney és Marshall erősítők, Fender gitárok – hihetetlen energia áradt ezekből, és természetesen a zenészekből. Akkor ott valami olyasmit tapasztaltam, éreztem, ami mindent borított. A sorsom eldőlt.
És milyen irányba dőlt? Melyik zenei stílus lett a kedvenced?
Sokféle stílust szeretek, de a fő csapás a hard rock és a dzsessz rock lett, körülbelül 2003-ig; majd jött egy drasztikus metal, a nu-metal időszak, amikor nem bírtam mást hallgatni. Aztán végül lenyugodtam és ma már nem nagyon érdekel más, csak a blues, a bluesrock. Hogy zenei megbízásaimnak eleget tegyek, igyekeztem megtanulni többféle műfaj jellegzetességeit, így a funky-t, a punkot, a popot, a diszkót, és így tovább. Akár koncert-, akár lemez közreműködői munkákról volt szó, ezeket a stílusokat egyébiránt viszonylag ritkán hallgattam.
Közismerten kötődsz Gary Moore művészetéhez. Mi fogott meg a játékában, és rajta kívül kik hatottak rád először? Olyannyira, hogy gitárt fogj a kezedbe.
Az első időkben Santana és Al Di Meola gyakorolt rám óriási hatást. Majd rákanyarodtam a hardrock ösvényére, a Whitesnake-ben John Sykes, a Journey-ben Neal Schon, valamint Yngwie Malmsteen és a Europe-os Kee Marcello felvételeit hallgatva és tanulva. Mellettük nagyon szerettem még a Saga-t is.
Számomra Gary Moore minden tekintetben teljesen külön kategória. Őt szintén hallottam a kezdeti időkben, de igazán 87’-ben, a híres Wild Frontier című lemeze miatt „durvult” be az iránta való rajongásom és figyelmem. Utána már nem volt megállás, egyre inkább az ő hatása határozott meg mindent, amit a zenéről gondoltam, gondolok. Hihetetlen dallamgazdagságát említeném az első helyen. Elképesztő hangszeres virtuozitása úgyszintén lehengerelt, de talán a leginkább megfoghatatlan és utánozhatatlan az a lelki átélés, amellyel szinte beszélt hozzánk a hangszerével, ami nekem is a vezérelvem lett.
Rendelkezel valamilyen zenei előképzettséggel, vagy autodidakta módon ismerkedtél meg a gitárral?
Ma is csupán az ismerkedés időszakában vagyok... Az általános iskolában utáltam az ének-zene órákat, mert szerintem akkoriban helytelenül, nem a megfelelő módszerekkel tanították a zenét. Unalmas, érthetetlen és kusza volt az egész. Amikor aztán elkezdtem gitározni, beiratkoztam a helyi zeneiskolába egy gitáros zenetanárhoz, de az általa tanított klasszikus stílus, a száraz etűdök és a szintén kusza zeneelméleti okítás oda vezetett, hogy hét hónap után otthagytam a számomra értelmetlen időpazarlást. Ezek után saját erőből, innen-onnan csipegetve szedtem össze sok mindent, azzal a pazar összetevővel, hogy számos technikát rosszul, vagy nem pontosan sajátítottam el, s amelyeknek ma is iszom a levét. Valamikor a kilencvenes évek elején úgy gondoltam, itt az idő, hogy megcélozzam a dzsessz tanszakot, emiatt körülbelül egy évet egy végzős ismerőshöz jártam, hogy felkészítsen a következő felvételire. Na, ekkor nála tudtam a legtöbb – főként elméleti – ismeretanyagot a helyére tenni, és végre kezdtem érteni az alapokat. Ám eddig a pontig szinte csak önerőből tudtam gyűjteni az okosságokat. Abban az időben még nem létezett szinte semmilyen oktató anyag, mint mondjuk az internet; szóval nem volt semmi, csak az akarat. A dzsessz tanszakot végül elvetettem, mert akkortájt nagyon uniformizált és naftalinszagú volt az egész, amitől elment a kedvem.
Legtöbb muzsikus amatőr-, vagy iskolai zenekarokban bontogatja szárnyait. Nálad ez miképpen alakult?
Az általános iskola nyolcadik osztályába jártam, amikor két osztálytársammal, nulla tudással, nem létező hangszerekkel zenekart csináltunk. Az egyik társam pianínón tolta az egyetlen négyakkordos számot, valami Twist Againt, a másik tag egy iskolai pergődobot használt, amelyhez a tanteremben lévő lavórtartót használta állványként. Én pedig egy rettenetes orosz dobozgitárral vitézkedtem, amellyel inkább lehetett volna nyilat kilőni, mint zenélni. Azt a hangszercsodát az iskolai szüreti keresetemből vettem ötszáz forintért. Szóval így indult. Aztán természetesen egyre többet megtanultunk az együtt zenélésről, és szinte minden szabadidőnkben együtt lógtunk és próbáltunk. Időnként átalakultunk, egyre jobb hangszerekhez jutottunk és megragadtunk minden lehetőséget, hogy felléphessünk, akár egy amatőr zenekari versenyen, akár valami iskolai vagy városi rendezvényen. Idővel belecsaptunk a vendéglátózásba is, a helyi tiszti klubban csináltunk bálokat, vagy vidéki lagzikban próbáltunk némi pénzt keresni.
A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójának környéke nem igazán kedvezett a gitár alapú zenének…
Ez inkább a kilencvenes évek első felére jellemző, és nem csupán a gitár alapú zenére, hanem általánosságban „a zenére”. Például éppen ezért – mivel alig akadt munka – 96’-ban elmentem egy méteráru nagykerbe kamiont pakolni, raktáros munkakörbe. Meg is lett az eredménye, mert ezek után évekbe telt, mire a kezem ismét megfelelően működött. Nagyon megrázó időszakot éltem át. Volt, hogy lent a pinceraktárban a folyamatosan bekapcsolt rádióból a sok sz.r gagyi szólt, de nagyon ritkán egy-egy olyan felvételt is lehetett hallani, amelyen én gitároztam... Közben meg a vállamon cipeltem a nem ritkán nyolcvan-száz kilós bálákat. Soha nem fogom ezt az időt elfelejteni, amely a reménytelenségről és a dühről szólt. De nem adtam fel…
Úgy tűnik, nem vagy az a feladós típus, hiszen a mai napig zenélsz. De hogyan kerültél Zoltán Erika kísérőzenekarába, és mennyire barátkoztál meg a diszkó muzsikával? Hiszen abban a műfajban, mint tudjuk, nem éppen a gitáré a főszerep. Az akkordozáson, kíséreten túl komolyabb feladathoz is jutottál, vagy csak egyszerűen bele kellett simulnod a produkcióba?
Amikor Pestre költöztem, a Fővárosi Sütőipari Vállalatnál találtam munkát, mint műszaki rajzoló, hiszen ez az egyik végzettségem. Munkásszálláson laktam, kemény háromezer-négyszáz (!) forinttal vettek fel, és nem rajzolnom kellett, hanem kemencéket pakolni. Mivel határozott célom volt, hogy zenei karriert építsek és tudtam, hogy erre esélyem csak a fővárosban van, nem volt kérdés, hogy ezért mindent meg kell tennem. Még akkor is, ha nem éppen egyértelmű a feladat és nincs hozzá sok közöm. Pár hónap telt el, amikor Alapi Pisti barátom – akit akkor már régóta ismertem, hiszen gyöngyösi katonaévei alatt jó barátok lettünk – szólt, hogy Zoltán Erika első országos turnéjához gitárost keresnek. Nem volt kérdés, hogy megragadom az alkalmat és nem csinálok ebből problémát, hogy „de én rock gitáros vagyok”. Ugyanis csak így lehetett bekerülni a profi vérkeringésbe. Az idő hamarosan engem igazolt, hiszen volt pár vidéki gitáros cimborám, akik azt gondolták, hogy válogathatnak. Aztán szépen el is tűntek az ismeretlenségben.
Albérletbe (szobabérletbe) költöztem Újpalotára, és hirtelen az egyik legnagyobb akkori ORI- produkció turnéjában találtam magam. A többnyire sportcsarnokos koncerteken végre azt csinálhattam, amit mindig is szerettem volna: profi színpadokon, profi technikával járhattam az országot. Idegen volt tőlem a diszkó műfaj, de világéletemben úgy gondoltam, mindenben meg lehet találni azt, amit élvezetes játszani. Ebben az esetben ez a funky stílusú gitározás volt, amelyet egyébként nagyon megszerettem. Erikával hat turnén keresztül két és fél évig dolgoztam, köztük egy két hónapos Szovjetunió-s, huszonöt állomásos kalandtúrán. Utána következett majd’ huszonnyolc évnyi kihagyás vele, aztán pár éve ismét együtt dolgozunk, amit – számtalan közös emlékünkkel együtt – nagyon szeretek. Dalokat is írtam neki az egyik lemezére, emellett együtt léptünk fel a legkülönfélébb színpadi és tévés szituációkban.
Ezzel párhuzamosan, vagy a Zoltán Erika produkció után lettél stúdiózenész?
Pontosan ezután kezdtem „elterjedni”. Akkor ezért is léptem tovább és váltam el tőle a legjobb barátságban, amely a mai napig megvan közöttünk. Első komoly lemezmunkáim az R-Go-hoz kötődnek. Már nem emlékszem pontosan, hogyan keveredtem oda, de Szikora Robival három lemezen is dolgoztam. Ezek közül a legfontosabb az Angyalbőrben album volt, de emellett készült egy maxi single és egy Három Kívánság lemez is. Ez hatalmas és maradandó élmény számomra. Kevesen tudják, de Robi akkor szervezte újjá az R-Go-t, majd a billentyűs kollégával, Kovács Tomival be is jelentett bennünket új tagként egy tévéműsorban. Ezzel a lehetőséggel egy másik zenekari tagság lehetősége okán végül mégsem éltem – de erről később. Ebben az időszakban sorozatosan kerestek meg a legkülönbözőbb produkcióktól a legkülönfélébb lemezmunkákhoz.
A Napóleon Boulevard ugyancsak ismert formáció volt, muzsikájuk óriási siker, még sem töltöttél hosszú időt a csapatban.
Ahogyan az előbb célozgattam, nem mentem bele az R-Go tagságba, mert az újjáalakult Napoleonnal hirtelen lehetőségként jött egy fontos lemezfelvétel. Az elején még csak közreműködőként számítottak rám, kis idő múlva azonban már zenekari tagként dolgoztam velük. 1990-ben a Legyetek jók, ha tudtok című albummal óriási sikert arattunk. De ez már nem a Vincze Lillá-s Boulevard- felállás volt.
Aztán 1991-ben egyszer csak megjelent a semmiből az Exotic- tagságom lehetősége, és ennek nem tudtam ellenállni. Fiatalosabb, hozzám közelebb álló karakterű társaság és zene volt, úgy éreztem, így egy lépcsőt, új szintet léphetek a pályaívemen.
Minden muzsikus életében egyszer eljön az úgynevezett „nagy dobás”, ez nálad a Marathon együttes. Amelyet te hoztál létre, te határoztad meg a stílust, ahol szerzőként is kibontakozhattál és ahol olyan kiváló muzsikusokkal léphettél színpadra, mint a Bikiniből ismert Berecz Endre dobos, Kató Zoltán szaxofonos, vagy éppen az ország egyik legjobb basszusgitárosa, Szappanos György. Horváth Attila szövegíróról nem is beszélve… A ’92-es indulás nem hozta meg a kívánt eredményeket, miként a tízévenkénti újra próbálkozások sem. Hozzáértő menedzsment hiánya, vagy valami más? Elemezted vajon az okokat?
A Marathon több seb miatt vérzett el, melyeket ma már pontosan látok, és éppen ezért el tudtam engedni; végleg lezártam. ’92-ben elsősorban az akkori kiadói szélhámosságok, szponzorpénz sikkasztások, kazettahamisítási ügyek áldozatai lettünk. De persze a belső alkalmatlanságok, emberi hibák éppúgy közrejátszottak ebben. A későbbi kudarcokat még alátámasztotta a zeneipar általános lepusztulása, valamint bizonyos érdek-mutyi körök folyamatos gáncsoló tevékenysége is. Teljesen egyértelművé vált, hogy az egész vállalkozás életképtelen. Ezek súlyos felismerések voltak számomra, mert mégiscsak elsőszülött gyermekemként tekintettem rá, és meggyőződésem, hogy zeneileg, szakmailag az egyik legsikeresebb együttes lehetett volna. Egyértelműen belső és külső emberi tényezők akadályozták meg a kibontakozást.
Horváth Attilával a Marathon kapcsán kissé furcsa és vicces körülmények között ismerkedtem meg. Valahogy úgy történt, hogy az akkori, zenekart kavaró társam (ma már számomra nem létező személy, ezért nem is nevesítem) valamiképpen elérte őt. Felmentünk hozzá, hogy beszélgessünk, hátha érdekli és bevállalja a Marathon dalok szövegeinek megírását. Miközben Attila hallgatta a demókat, én csak üldögéltem; azt gondolhatta, csupán az említett személy kísérője vagyok. Majd amikor a témával kapcsolatban néhány észrevételt tettem – emlékeim szerint furcsán rám nézve – megkérdezte, hogy én miért szólok bele. Válaszként egyszerűen megjegyeztem, hogy én „csupán” a dalok zeneszerzője vagyok… Meglepődött. Valahogyan – velem együtt – aztán kijött ebből a kínos és vicces szituból, onnantól kezdve egy nagyon tiszteletteljes, baráti kapcsolatot építettünk fel, amely a mai napig tart. Későbbiekben is több különböző projektben dolgoztunk együtt, amelyeket mindig nagyon szerettem. Attila egyik legnagyobb szakmai erénye – egy sor emberi jó tulajdonsága mellett – például az, hogy elképesztő módon képes belebújni a társszerző (zeneszerző) bőrébe, lelkébe úgy, hogy közben a saját életét írja bele a dalszövegekbe. Mégis mindenki úgy érzi, hogy a szöveg saját magáról szól.
Folytatjuk...
Hegedűs István
2021. február 7. 12:30