A lelkek találkozása
Univerzális alkotó, aki negyvenegy éve a Kárpát-medence kultúrájának, a magyarságtudat terjesztését tűzte zászlajára, miközben a minket körülvevő világ jobbá tételének vízióját sem adja fel. Mindezek eszközéül az énekelhető dalok komponálását, a művészi magasságokba emelkedő, politikamentes dalszövegek írását, valamint saját alapítású zenekarát, a Kormoránt választotta. Koltay Gergely, aki komoly sikereket könyvelhet el zenei szerkesztőként, illetve főszerkesztőként, noha keserű tapasztalatokat is szerzett a magyar médiumok működési gyakorlatában, rendületlenül bízik a szabadság határainak tágításában.
Negyven évesen az ember, ha óvatosan is, de tervezi a jövőjét, s többnyire annyi életbölcsességgel, energiával bír, hogy valóra is váltsa azokat. Ez mennyire igaz egy zenekar, mondjuk a Kormorán esetében?
A Kormorán tavaly töltötte be a negyvenet, s remélem, még sok esztendő áll előttünk. Hogy mit tartogat a jövő, azt nem tudnám megmondani. Azt tudom, hogy továbbra is az emberek, a közönség, a kultúra javára szeretnénk tevékenykedni. Itt idézném egykori barátom és kollégám, Jancsó Miklós filmrendező hetvenes évekbeli mondását: „Semmi mást nem csinálunk, mint a szabadság korlátait tágítjuk”. Ezt tették az akkori évek muzsikusai is a maguk eszközeivel, és tesszük mi is a miénkkel, a mai napig.
Életrajzodból olyan kultúr-polihisztor képe bontakozik ki, aki képzőművész álmait feladva zenei pályára lép, eközben gyermekként belekóstol a színészetbe, s érett művészként később filmet rendez, operatőrködik. Mindemellett persze ott a kedvenc gyermeked a Kormorán, amelynek zenét szerzel, szöveget írsz. Nem bántad meg a választást?
Bonyolult és nehéz kérdés ez. Szüleim, akik ellenezték a képzőművész pályát, pedig szerettem rajzolni, megfogadták zenetanárom javaslatát, amennyiben megtanulok fuvolázni, bejuthatok valamelyik nagyzenekarba. E helyett tizenhárom évesen a Vígszínházba kerültem, ahol Horvai István rendező két fuvolista mellé engem is kiválasztott. Később Simon Zoltán, akivel kiváló kapcsolatba kerültem, elhívott a Nemzetibe. Megfertőzött a színház. Következett a 25.-, a Nép-, majd a kecskeméti Katona József Színház. A nagyzenekari törekvés megbicsaklott, ám a képzőművészeti hajlam megmaradt bennem. Egészen fiatal korom óta használtam szuper 8-as kamerát, már Sebő Feriéknél is készítettem felvételeket, amelyeket otthon összevágtam. Elsőként bátyám, Koltay Gábor adott lehetőséget, majd egy szerencsés találkozásnak köszönhetően a televíziónak dolgozhattam. Később negyvenvalahány dokumentumfilm operatőre lehettem, kettőt pedig rendezhettem is. Az egyik saját komponálású rockoperám, az Elektra Mindörökké volt, a másik pedig egy televíziós játékfilm, a Titkos szeretők. Bátyám többször rendezte a gödöllői Szabadság Napját, amelynek a Kormorán állt a középpontjában. Miután Gábornak akkor éppen más elfoglaltsága akadt, megrendeztem életem első színi előadását, a Hősök terét. Ebből még két színházi munkám nőtt ki: a Reménység temploma és a Szabadság hídja.
Kit tekintettél zenei példaképednek?
A kezdetekkor Nagy László, József Attila, Szécsi Margit, Radnóti verseire írtunk zenét; a dalokat főképp akusztikus zenei kísérettel adtuk elő. Ezzel a műsorral Berlinben léptünk fel, ahol meghallgathattuk a Canzionere del Lazio nevű olasz folk-rock együttest. Olyan hatást gyakoroltak rám, hogy elhatároztam: a Kormorán is hasonló, fúziós stílust kell, hogy kialakítson. Összebarátkoztunk, sőt arra is megkértek, hogy készülő lemezükön működjem közre töröksípon.
A hetvenes évek politikai-kulturális közegében mennyire tudtad elfogadtatni, megszerettetni a Kormoránt a közönséggel? A hivatalos szervek hozzáállását, eléggé beszédesen tükrözi a tény, hogy nyolc évet kellett várni az első album, a Folk and roll megjelenésére.
Az elmúlt négy évtized, de dalaink is a bennünket körülvevő világról szóltak. A hatvanas évek fiataljai a szabadság életérzését hordozták magukban és adták át annak a zenének, amit beatnek, később rocknak neveztek. Azt a műfajt, amit folk-rock-ként jegyeznek – anélkül, hogy hivalkodnék – a hetvenes évek közepén én honosítottam meg a Kormoránnal. Klasszikus zenén nevelkedtem, aztán Halmos Bélának és Sebő Ferencnek, sőt Kallós Zoltánnak is köszönhetően találkoztam a népzenével, ennek köszönhetően bábáskodhattam az úgynevezett táncház-mozgalom bölcsőjénél. Ekkortól mertem álmodni erről a másik zenei útról. A folk és a rock számomra ugyanazt jelenti. Mindkettő a lélek különleges megnyilvánulása. E kettő ötvözetéből hoztam létre azt a zenei stílust, amely akkoriban kivételesnek számított Magyarországon. Rockos kollégáim eléggé furcsán néztek rám, hogy miként lehetséges a műfajt töröksíppal, citerával, dudával, furulyákkal, hegedűvel művelni, táncházas társaim pedig ugyanezt árulásnak minősítették. Nem csupán kollégáim néztek őrültnek, de Erdős Péter, a hanglemezgyár menedzsere is. Annak ellenére, hogy jó kapcsolatot ápoltam vele, a műfaj és a lemezalbum tekintetében nem sok sikerrel biztatott. Amikor elment a vállalattól, utódja szabad utat engedett a Folk and roll albumnak. Érdekes, hogy kezdetekkor, a hetvenes évek végén és a nyolcvanas években külföldön jobban ismerték és szerették a Kormoránt, mint itthon. Ugyanis az Interkoncertnek, amely a nemzetközi fellépéseket intézte, olyan zenekarra volt szüksége, amely a rock eszközeivel népzenét játszik, nem balhés és nem alkoholisták gyülekezete; így kiajánlottak bennünket egy német fesztiválra, Tübingenbe. Óriási élményt jelentett harmincezer ember előtt megmutatni magunkat, és a sikert besöpörni. Ott találkoztunk egy holland menedzserrel, aki később átvette Nyugat-európai ügyeink intézését. Ugyancsak érdekesség, hogy a Folk and roll előtti, tulajdonképpeni első albumunk is Hollandiában jelent meg.
A Kormorán verseit sohasem a nyers odamondogatás, sokkal inkább a magyarságtudat, a meghitt ünnepek, valamint a hazaszeretet megjelenítése, illetve a társadalmi problémák felszínre hozatala jellemezte. Mi inspirál a dalszövegek írásakor?
Nyitott füllel járok a világban, de a legfőbb inspirációt az emberektől kapom, akik elmondják a véleményüket. A mai dalszövegírók nem foglalkoznak az ő problémáikkal, nem jelent számukra kihívást. Olyan gyorsan rohan a világ, hogy nincs idő a mély gondolatokra és az érzékeny szavakra. Ezzel szemben a hatvanas-hetvenes évek dalaiba be kellett csempészni valamit, ami hozzájuk, róluk szólt. Ezt fejlesztettem tovább anélkül, hogy a politikát belekeverném. Minden sort valamilyen képpel igyekszem illusztrálni, hiszen mindnek jelentése van. A jó dalszöveghez elengedhetetlenül szükséges a mondanivaló, vagyis a mag elültetése. Ebből kihajt a gyökér, majd a fa törzse, amelyből levelek sarjadnak. Ezeket a leveleket eljuttatjuk ahhoz a közösséghez, akikkel találkozunk. Számomra a színpad és a közönség egy és ugyanaz a közeg, elválaszthatatlanok egymástól. Egy-egy hangverseny a lelkek találkozása. Fontosnak tartom a tartalmas, úgy is mondhatnám, költői magaslatokba emelkedő dalszövegeket.
És a dalok komponálásánál mit tartasz fontosnak?
Olyan dallamokat, zenei tartalmat igyekszem produkálni, amelyek bennmaradnak az emberek fülében. Egyik sem működik a másik nélkül. A könnyű- illetve a klasszikus zene, sőt a népzene is, egy tőről fakad: emberek írták és embereknek szól. És az emberek életében nagyon fontos az énekelt dal. Ha ennek van zenei-, illetve szövegi tartalma, akkor beszélhetünk művészetről. Nem véletlen, hogy mi írtuk Zalatnay Cini legérzékenyebb dalait, miképpen az sem, hogy négy albumot is készíthettem Deák Bill Gyulának. Hogy a mai napig éneklik ezeket, annak is köszönhető, hogy megpróbáltam „belebújni a bőrükbe”. A jó és maradandó dalok folklorizálódnak, ebből lesz a városi népzene. Amelynek művészi magaslatokba emelkedő világa a rockzene, s amely olyan, mint a költészet. A rock pedig kitermelte a maga költőit.
Nem elégedtek meg egy-egy „normál” koncerttel, az előadást táncosokkal illusztráljátok, e mellett jó néhány színházi produkcióban is részt vettetek. Miért tartottad fontosnak mindezt?
A magyar nyelv csak úgy, mint a népzene vagy néptánc, nemzeti kincs. Ezt a kincset próbáljuk a színpadról – lelki társakat keresve, a nézőtéren ülőknek, állóknak – átadni. Ennek avatott mestere a bátyám, mint filmrendező, az ő ötletei alapján készülnek a Kormorán színpadi-képi jelenetei. Voltak persze vitáink is: amikor a Megfeszített című rockopera margitszigeti bemutatójára készültünk kitaláltam, hogy a Miatyánk megzenésített imájának éneklése közben a magasból egy lámpákkal kirakott világító kereszt ereszkedjen Varga Miklós mögé. Gábor ezt kivitelezhetetlennek tartotta, én pedig bebizonyítottam, hogy igenis lehetséges. A hatás leírhatatlan volt.
Az összefüggő zeneműveknél maradva: a Kőműves Kelemen zenés rockballadától elindulva több rockopera, filmzene, vagy zenés darab fűződik a nevedhez. Úgy érzed, hogy a négy-öt perces dalokhoz képest mindezzel tágítod a teret, a mondanivalót?
Szörényi és Bródy nagyon szerették a Kormoránt, ezért csináltatták meg velünk a Kőműves Kelement, de a népzenéhez való visszatérésük okán szerepeltünk az István, a királyban is. Az első rockoperámat, A költő visszatér címmel 1988-ban mutattuk be. Gábor akkoriban a Szabad-Tér Színház igazgatójaként eljutott Páskándi Gézához, aki megírta a mű szinopszisát. Hasonló legenda lett, mint az öt esztendővel korábbi István, a király, a dupla lemezalbumot komoly kockázatok árán csempésztük ki Erdélybe. Számomra fontos, hogy a rockoperában szereplő daloknak külön-külön is legyen mondanivalója. Hogy önállóan is énekelhető, visszahallgatható legyen. A Margitszigeten, ugyancsak frenetikus sikert ért el a Megfeszített, de említhetném A Napba öltözött lányt is, amelyet Csíksomlyón ötvenezer ember előtt mutattunk be. Katartikus volt, amint a tömeg egy emberként énekelte velünk a „Gyopárt a Hargitáról hozzatok, a székely hősök halhatatlanok” sorokat.
Negyven év alatt a muzsikusok többször kicserélődtek körülötted, két alkalommal pedig mélyreható változás következett be. Hogyan élted meg ezeket az időket?
Ez idő alatt hetvenhat zenész fordult meg a Kormoránban. Hetvenhat egyéniséggel, zenei tehetséggel kellett szembe néznem. Akik elmentek tőlünk, útravalóként magukkal vitték a Kormorán szellemiségét. Ugyanakkor sokat adtak önmagukból is, amit belehelyeztek a közös kosárba. Tizenöt éven keresztül, egészen a rendszerváltozásig dolgoztam együtt – többek között – két tehetséges muzsikussal, Jenei Szilveszterrel és Margit Józsival, akik nem vettek tudomást arról, hogy a világ változik körülöttünk. Nem vették észre, hogy tovább kell lépnünk. Nem voltak hajlandóak elfogadni, hogy a hangzás kiteljesedése érdekében két lányénekessel bővíteni kell a csapatot, s inkább otthagyták a zenekart. Az ezredfordulótól kezdve működött a Mr. Basary, Tóth Reni és Géczi Erika-féle felállás. Az akkori politikai környezetnek is köszönhetően óriási sikereket értünk el, a közönség vállára vett bennünket. Úgy éreztem ugyanakkor, hogy a politika ki akarja sajátítani a zenekart, én pedig nem szerettem volna aprópénzre váltani azt a hitet, amit a Kormorán évtizedeken keresztül képviselt. Egy évtizedes együttműködés után ismét úgy éreztem, megújulásra van szükség. Felajánlottam nekik egy új koncepciót, amit nem fogadtak el. A közönség nehezen viselte a változást, ezzel a problémával is meg kellett küzdenem. A felvidéki Rockszínházban találkoztam Vadkerti Imrével, aki nagyszerű énekes, csak úgy, mint a Vajdaságban született Fehér Nóra. A hét éve újjáalakult Kormoránban kinyílt egy másik kapu. Van egy felvidéki és egy délvidéki énekesünk, valamint a nagyon régóta velünk játszó erdélyi hegedűs, Gáspár Álmos. Ilyen módon, szimbolikusan a Kárpát-medencét is képviseljük.
A rendszerváltozás óta kisebb megszakításokkal a médiumokban dolgozol. Hogyan összegeznéd az ott szerzett tapasztalataidat?
Négy évet töltöttem a Magyar Televízió zenei főszerkesztői székében, ezalatt érzékeltem milyen falak vesznek körül, hogy milyen zűrzavaros hátország irányítja a hazai kultúrpolitikát. Ennek rendbetételét kaptam feladatul. Ami az eredményt illeti – anélkül, hogy dicsekednék – esetenként a televízió zenei műsorainak nézettsége felülmúlta a főadó híradóját. Ezt megelőzően nyolc éven keresztül szerkesztettem a Petőfi rádió műsorait. Amikor odakerültem, hallgatottsága elérte a háromszázezret, eltávolításom előtt ez a szám már egymillió-kétszázezerre emelkedett. De dolgoztam a Kossuth rádió zenei főszerkesztőjeként, majd ismét a Petőfi adó (amelyet MR 2-nek is neveztek) következett, ezúttal intendánsként, tehát alaposan ráláthattam a média világára. Amitől nem lettem boldogabb. Manapság a média becsapja az embereket, mert pont a legfontosabbat, a személyiséget zárja ki világából. Azt a fiatalt, aki még ösztönösen, nem rendszerbe foglalva szeretné kiénekelni magából az érzéseit. Mindezt legjobban egyik dalszövegem fontos részletével tudnám illusztrálni, s amelynek zenéjét Szűts István barátom – akivel harminc éve dolgozom a Kormoránban – szerezte: „az árulókat mind ismerem”.
Meg tudnád fogalmazni az ars poeticádat?
– Egy mondatban kifejezve: dalainkkal szeretnénk a világot előrevinni! Bővebben: óriási a felelőssége annak, aki színpadra lép. A mi dolgunk, hogy a közönség felé közvetítsük, átadjuk művészetünket, értékeinket. Amit ők nem tudnak megfogalmazni, azt nekünk kell elmondanunk; mindazt, amit a világról, a hétköznapokról, az egymáshoz való viszonyokról gondolok. Hogy „Hazádban nem lehetsz idegen”, hogy nekünk „Hivatásunk magyarnak lenni”. Itt a Kárpát-medencében olyan kultúra született, amely az egész világra kifejtette hatását. Furcsa világot élünk, amelyet ha megváltoztatni nem is tudunk, de nem kell feltétlenül elfogadnunk.
Hegedűs István
2017. november 30. 15:31