A zenei polihisztor
Egy székesfehérvári fiú, aki tizenhárom éves kora óta zenél. Aki mellett nem lehet csak úgy, egyszerűen elsétálni. Sem extravagáns külseje, sem kivételes zeneisége okán. Elsősorban gitáros, annak is a legkülönösebb, legegyénibb fajtájából. Emellett zenét, szöveget ír, énekel, tanítványokat vállal, az elmúlt időszakban megszámlálhatatlan mennyiségű zenekarban, produkcióban vett részt. Zenei pályafutását ötven évesen három zenei albumon összegezte, amely a korlátok nélküli, a dzsessztől, elektronikus zenéig terjedő, sokoldalú zeneiségének igényes és hű lenyomata. Utóbbi esztendőkben szólótevékenységével hívta fel magára a figyelmet. Mohai Tamással beszélgettünk.
A dallamok, dalszövegek, gitárszólód, az általad megjelenített zenei stílusok, zenekari elnevezések, de a külsőd alapján is elmondható, nem átlagos zenészről beszélünk. Ez a minimum extrémitásnak nevezhető összhatás tudatos építkezés, vagy belülről jövő ösztönös megnyilvánulás?
Teljes mértékig ez utóbbi. Szeretek integrálni, ötvözni, mindent kipróbálni. Olyan vagyok, mint a nagyok, csak épp nem lettem nagy. Az ország szeme előtt fejlődtem: néha leárnyékoltak, de olyanok is akadtak, akik elismerték a tevékenységem. Még gitározni sem tudtam, de belül már komponáltam. Önmeghatározásomban ez úgy néz ki, hogy a zeném a dzsesszeseknek bluesos, a bluesoknak rockos, a rockosoknak pedig dzsesszes – tehát jó! Tizenegy éves koromban részt vettem egy nyári, ha úgy tetszik „megőrző” táborozáson, ahol esténként a táborvezető által előkerült egy gitár. Látva a tábortüzet körbeülő és a dalokra figyelő ifjú hölgyek-urak érdeklődését döbbentem rá, hogy a zenének micsoda közösségteremtő ereje van. Velük együtt persze engem is megfogott a zene, azon kaptam magam, hogy zuhanyozás közben önkéntelenül is ezeket a számokat énekelem. Ekkor határoztam el, hogy magam is zenélni fogok. Két és fél éven át atletizáltam, de ez sem gátolt abban, hogy hangszerért nyaggassam a szüleimet. Végül sikerült is anyám munkahelyéről egy gitárt szerezni, ám használhatatlannak bizonyult. Közben szert tettem egy egyszólamú Pille orgonára, ami inkább játékszer volt, mintsem hangszer. Két évet kellett várnom, amíg karácsonyra kaptam egy másik gitárt. Beiratkoztam tanárhoz, aztán abbahagytam a tanulást. Klasszikus stílust oktatott, ami – annak ellenére, hogy szeretem – egyszerűen nem érdekelt. Tizenhárom évesen abbahagytam a sportot, éjjel-nappal csak a zenéléssel foglalkoztam. Testvéremmel Győzővel, aki a dobot választotta, megalapítottuk első zenekarunkat, a Faxni elődjét, az Ergo Sprint formációt. Először csak házibuliban, baráti összejöveteleken mutattuk meg magunkat, majd ’81-ben a székesfehérvári szakközépiskolákban, gimnáziumokban, sőt a Vörösmarty Színházban is felléphettünk. Még abban az évben részt vehettünk az amatőr rockzenekarok salgóbányai fesztiválján, ahol Victor Máté azzal tanácsolt el bennünket, hogy inkább hallgassunk több The Beatlest. Akkor kiakadtam ezen, hiszen k…a sokat hallgattam őket, ma viszont már tudom, hogy igaza volt. Két év múlva, ’83-ban, amikor visszatértünk Salgóbányára, már mellettünk állt, ekkoriban vettük fel a Faxni nevet…
… Amellyel ismertséget szereztél. Azon túlmenően, hogy lehetőségeket kaptatok és Victor Máté mellétek állt, mit tudhatunk a zenekarról?
Sokat köszönhetünk Matyinak. A rádió 8-as stúdiójában rögzíthettük, majd ’85-ben letette Boros Lajos, a hanglemezgyár akkori igazgatójának az asztalára az első Faxni nagylemezt. Aki korábban Faxni rajongóként az Almássy térre járt, ám igazgatóként már nem volt annyira lelkes. Sokáig kellett puhítanom, amíg előbb egy kislemez, majd az LP megjelenhetett. Ez volt a Tízedik történet, amiért kiérdemeltünk egy eMeRTone-díjat. Ekkortájt többféle hatás ért: a Faxni mellett Babos Gyulához jártam a dzsessz tanszakra, így e műfaj is helyet kapott a lelkemben és a szívemben. Ennek jegyében készültek számaim, és ennek jegyében több zenekart is fönntartottam. Emellett az Eddával próbáltam, hívott az East, de még ennek előtte Papp Gyuszi csábított a Varga Miklós Bandbe, a frissen távozó Szekeres Tamás helyére.
Gyuszi egy nagyszerű bulin talált rám, amelyet Török Ádámnak köszönhetek. Tíz év után ugyanis hazatérhetett Orszáczky Jackie (a Syrius egykori basszusgitáros-énekese), aki a Lágymányosi Művelődési Házban adott koncertet. Ezen egy Supersession elnevezésű formációval kibővítve föllépett a Mini RC is, és meghívta a Faxnit is. Sokféle hatás ért ekkoriban, a Led Zeppelintől és a Deep Purple-től kezdve a Yesen, a King Crimsonon át egészen a már említett dzsesszig, igyekeztem mindent ötvözni, belesűríteni a szerzeményeimbe. Így aztán a Faxni zenéje furcsa, szokatlan ritmusokkal, pikírt dalszövegekkel meglehetősen extravagánsra sikeredett. Kelthettünk némi feltűnést, hiszen 1985. április 27-re meghívtak a Karthago elé a PeCsa nyitó bulijára. Szeptemberben már Hazel O’Connor és a KFT előzenekara voltunk, a tagság ekkorra négy fúvóssal bővült. Tizenkétezer ember előtt játszottunk. Ami a hatást illeti, a mai napig is dedikálok Tízedik történet LP-t, legutóbb, ráadásul fiatalok íratták alá velem. 1992-ben Kiadatlan címmel jött a második album, rá két évre pedig épphogy elkészítettük a Faxni harmadik lemezének anyagát. Miután Török Ádámnak a R.A.B.B. formációban egész emberre volt szüksége, a Faxniban több éves szünet következett. Annak ellenére, hogy a korábbi formációkban sem örültek, hogy a székesfehérvári zenekarom mellett plusz szerepet vállaltam, sikerült ellavíroznom. Három olyan csapatban is megfordultam, ahová a sztenderd tagok távoztával kerültem. Varga Janó után érkeztem az Eastbe, a KFT-ben pedig Laaár Andrást követően játszottam. Ádám, miután összebalhézott Závodi Janóval, engem hívott a helyébe. A neves gitárosok után – lévén, hogy aztán mindenki visszakerült a helyére – úgy éreztem magam, mintha egyfajta mediátor szerepet töltöttem volna be.
Az általad említett sokféle hatás a dzsessz műfajában is érvényesült. Ennek egyik megjelenési formája a Mohai-Vörös trió. Meddig jutottál a bandával?
A Videoton Big Bandből Posztumusz néven alakultunk át előbb szexttetté, majd trióvá. Testvérem Győző dobolt, a basszgitárt pedig Vörös Tamás kezelte. Első lemezünk felvételét a Videoton gyár szponzorálta és a Hungaropop kiadónál jelent meg. Róluk érdemes tudni, hogy 1990-ben tizennégy dzsessz lemezt adtak ki, köztük a Posztumuszét. Az album bemutatóját a PeCsában tartottuk.
A kecskeméti Origó kiadó jóvoltából a Mohai-Vörös trió is nagylemez tulajdonosnak mondhatta magát, amelyre úgyszintén én írtam a számokat. Cserny Kálmán – korábban a kecskeméti Konzum Rt. zenésze – alapította a stúdiót és a kiadót, ahol többek között a Voga-Turnovszky lemezek, illetve a Faxni Tízedik történet albuma is készült. De ő gondozta az RH +, valamint két saját szólólemezemet, ezen kívül a Századvégi Rock and Rollt és a Léha életet is. A stúdió 1987 és 1995 között működött.
Testvéred, akivel együtt kezdtétek a zenélést, többször is szóba került. Útjaitok aztán hol elváltak, hol újra keresztezték egymást.
Győzővel – kisebb-nagyobb megszakításokkal – egész életünkben együtt játszottunk. A fő csapás persze a Faxni. Négy lemez készült a zenekarral, amiből kettőt Győző stúdiójában rögzítettünk. 2012-ig Berki Tamás zenekarában is együtt játszottunk. 2016 júniusában aztán sajnos végleg itt hagyott bennünket. Részben családi „örökség”, de feszített életmódja is segített abban, hogy még az ötvenedik életéve előtt befejezze földi pályafutását. Nagyon hiányzik, hiszen nem csupán a testvérem, de a zenésztársam, valamint remek dobos és stúdió szakember volt.
Számtalan formációt működtettél, vagy épp megfordultál benne. Ezek közül kiemelkedő a Háború, valamint a R.A.B.B., de az ezredfordulón a KFT is a tagjai között tudhatott.
A nyolcvanas évek Faxnija után a kilencvenes évek elején volt egy próbálkozásom Vadon Titusszal (Titusz és az oroszlán formáció), aki Bécsben élő – székesfehérvári kötődésű – magyar muzsikus. Ő volt az első, akivel közösen is írtam dalokat, sokat köszönhetek neki. Lassan szakadtam el Fehérvártól, másodszor is felköltöztem Budapestre. Szükség is volt erre, mert ezután jött a R.A.B.B. Eleinte miattuk is ingáztam, ebből született az Intercity című nóta, amelyet ketten gitároztunk Fülessel (Kerékgyártó István – a szerk.) Ennek Ádám adta a címét, és az Unplugged albumon jelent meg 1995-ben. A kollégáknak nagyon bejött a játékom, ám a Mini és a R.A.B.B. közönsége eleinte Janót hiányolta. Később már éreztem a felém irányuló szimpátiát, amiért meg kellett dolgozni. Korábban két bulin helyettesítettem, aztán egy évvel később Svájcból hazatérve, a zenekar és Janó útjai végleg elváltak. Április 1-én a Glob Royalban debütáltam: az unplugged műsorban (és a lemezen) már én gitároztam. Harmincéves koromban ugyanazt a lendületet éreztem a R.A.B.B.-al, mint a Faxnival a nyolcvanas években: csütörtöktől vasárnapig, kis kluboktól fesztiválokon át a Tabánig, évi százhúsz-százötven buli. Imádtam Ádámot, de Mukit (Muck Ferenc szaxofonos – a szerk.), Pinyót (Köves Miklós dobos – a szerk.) és Fülest (Kerékgyártó István gitáros – a szerk.) is. Igazi zenekar lettünk. Arról nem is beszélve, hogy budapesti bandában, életemben először játszottam tagként.
Közben ezzel párhuzamosan Mukival, Fülessel és Hirleman Bercivel csináltuk a Muckshow produkciót, majd jött a G Pont Tátraival, Alapival, Csillag Endrével; baromira éreztük egymást. Életem egyik komoly formációja a Háború (az elnevezés egyébként utalás a második világégésre, vagyis annak mindhármunk családjára gyakorolt hatása), amely 1997. szeptember 1-én alakult. Az ötletet A G Pont lemezen szereplő Némafilm című szám adta Szapinak (aki a G Pont albumon is basszusgitározott), Bercinek és nekem, hogy csináljunk önálló bandát; ’98-ban léptünk fel először az egykori Westbanhoff elnevezésű klubban. Még ez évben megjelent a Dr. Csónakos című első albumunk. Null kilométeres zenekarnak számítottunk, hiszen mindannyian kiléptünk mindenhonnan. Egy évig működtünk, míg aztán a Tátrai Band elvitte Szapit.
Ezt látva Bornai Tibi, aki épp nem volt jó viszonyban Laár Andrással, felhívott, hogy nincs-e kedvem a KFT-ben játszani. Hogyne lett volna: a Faxnit annak idején három bandához hasonlították: az Easthez, a KFT-hez és a Minihez. Közülük kettőben már részt vettem, épp a KFT hiányzott. Azt gondolom, mindkettőnknek jól jött a váltás, a KFT-be való belépésem adott egy kis vérfrissítést az épp stagnáló zenekarnak. 1999 és 2000 között dolgoztunk együtt, ezalatt megcsináltuk az Éljen a szerelem című lemezt, ami k…a jól sikerült. Ettől viszont megállt a Háború zenekar.
A szinte megszámlálhatatlan mennyiségű csapatod közül kiket érdemes még felsorolni?
Almási Enikő az Old Man’s Pubhoz kötődik, ahol a Muckshowval, de a R.A.B.B.-bal is gyakran játszottunk. De nem csak ők, más blues-rock csapatok is felléptek, ott ismerkedtem meg Enikővel, aki a Rockfort énekesnője volt. Velem szerette volna megvalósítani saját szólólemezének ötletét, szerzőként számított rám. Huszár Endre dobos producer stúdiójában rögzítettük a dalokat. Két lemezanyagot is csináltunk együtt, ez még a Háború időszakára esett; ekkor kezdtem felfigyelni a techno zenére.
Mi fogott meg benne?
A hangzás, a dob-basszus ritmikája, és a monotonitás. Amiket a bluesban és a rockban is szeretek. Ahogy hallgatom, kiderül, mindenütt nagyon jól szól. Ekkor világosodott meg bennem, hogy azokat a dzsessz rock, blues rock, vagy épp más számokat, amiket írok, szeretném ebbe az irányba elvinni. A zenének változnia kell a technológiával – mondta Miles Davies. Nagyon fontos az arány: vigyázni kell, hogy az elektronika semmiképp se legyen uralkodó, de mindenképp jelenjék meg a zenében.
És miként alakultak a kétezres évek?
A 9:30 zenekart említeném, ahol nem voltam ugyan zeneszerző, mégis nagyon élveztem a benne rejlő zenei kettősséget. Huszár Endre dobos bandája volt, Momentary Fame címmel egy CD-albumot is magunkénak tudhattunk. A lemez koncepciója egy rajzfilm történetén alapul. Kapolcson, a MŰPÁ-ban, de az Újszínházban is felléptünk ezzel a műsorral. Eközben egy szigetfesztiválos fellépésükhöz, a gitáros helyettesítésére megkeresett Berki Tomi, ami aztán olyannyira jól sikerült, hogy létrehozott egy zenekart. Itt végre ismét együtt játszhattam az öcsémmel, akivel a kilencvenes években egy időre elvesztettük egymást. Itt úgyszintén nem voltam sem zeneszerző, sem szövegíró, ezeket a szerepeket Tamás töltötte be. Berki Tamás Band néven szuper dzsesszcsapatot verbuvált össze Tóth Viktorral, Pluto Horváth Józseffel és a két Mohaival. Ide tartozik még a Tomistars elnevezésű banda, amelynek előzménye, hogy 2002-ben újraindult a Háború, s amellyel a zuglói Mega Pubban állandó klubot tartottunk fenn. Csináltunk egy lemezt is, Harmadik világ címmel. Felhívnám a figyelmet, hogy érdemes megfordítani a zenekari név és a lemezcím sorrendjét…
Itt ismerkedtem meg Naszvagyi Tamással, aki saját zenekarával játszott a Háború klubban. Egy alkalommal be kellett ugranom a gitárosukat helyettesíteni, aminek a vége egy berúgás, majd egy közös banda alapításának az ötlete lett. Már csak egy ugyanazon keresztnevű dobosra volt szükség, akire rá is leltünk Berdisz Tamás személyében. Előbb megcsináltuk a (N)Agymosás, majd a Mosónők korán halnak albumot. Ezzel párhuzamosan elkészült a Faxni A kerékpáleltolás művészete című negyedik albuma. Az évtized végén 2009-ben pedig az A 38 hajón Mohai Tamás szerzői estJE címmel nyolc addigi formáció játszotta a szerzeményeimet. A koncerten fellépett még a Permanent State, Marietta lányom akkori zenekara is. Tök sokan voltak, szép este volt. Aztán megkeresett Barabás Lőrinc és Delov Jávor a Random szerda, majd Random Trip formációk vezetője, velük is sokszor játszottam.
Térjünk rá a Boom Boomra, amely mint szupergrupp külön fejezetet érdemel! Nagyon igényes zene, lenyűgöző hangszerszólók jellemezték a csapatot. Úgy tudni, baráti dzsemmelés „következményeként” alakultatok.
Így történt. Hozzáteszem, a Boom-Boom jelenleg az egyedüli zenekarom a múlt századból. Megalakulásunk ismét csak az Old Man’s-hez kötődik, ’98 karácsonyán. Ekkoriban egymást érték a bulik, három napja nem aludtam. Jurca Iván, az egyik tulajdonos egy jam sessiont szeretett volna másnapra, amit az előbb említett okból nem akartam vállalni. Szapi másnap telefonon megtámogatta ugyanezt a felkérést, amelyre némi pihenő után igent mondtam. Végül az első dzsem-formáció Tátrai Tibivel, Jamie Winchesterrel, Ferenczy Gyurival, Szappanos Gyurival, Hirlemann Bercivel és velem állt színpadra. Annyira jól sikerült, hogy kéthetenkénti rendszeres fellépésekre kértek fel bennünket. Tátrai, Szapi meg én számítottunk állandó tagnak; Hirlemann egy idő után kiszállt, helyette Borlai Gergő ült a dobok mögé. Később Tóth Janó (Tóth János Rudolf gitáros – a szerk.) is velünk játszott, ám ő sem maradt velünk. Helyette Jamie Winchester gitározott és énekelt, ezzel ki is alakult a végleges, ma ismert felállás.
Az Old Man’s korszakot követően viszonylag ritkán látni a zenekart. Miért?
A kezdeti négy év valóban a rendszeres fellépésekről szólt, két lemezünk is megjelent. Az első, a Live az egyik Old Man’s bulinkat rögzíti olyan feldolgozásokkal, mint a The Beatlestől a Come Together, Jimi Hendrix Little Wingje, vagy épp Steve Wonder Superstition című nótája. De játszottunk Robben Fordtól is, valamint egyéb rock-blues sztenderdeket. A második itthon megjelent albumunkat Intergalactic Megahello címel Hollandiában is kiadták, sőt koncerteztünk is ott. Amelyet 2001-ben még Gulden-turnénak, egy évre rá már Euro-turnénak neveztem el. Ezen a lemezen angol nyelvű saját számaink szerepelnek, mindannyian írtunk rá dalokat. Ennek megfelelően nem csupán az improvizáció viszi el a produkciót: vannak a dalok és vannak a szólók. Ennek az arányaira kellett odafigyelni. A Boom-Boomot úgy élem meg, mint valamely dzsessz zenekaromat: amint Jamie befejezte az énektémát, jöhetnek a hangszeres improvizációk.
2002-ben aztán abbahagytuk, mindenki ment tovább a maga útján. Eközben persze akármerre jártunk, mindenhol kérdezgették, mikor lesz újra Boom-Boom? Végül 2011 májusában ismét összeálltunk, a Gödör klubban tartottuk a visszatérő koncertet. Sajnos a dátum nem sokkal a West Balkán diszkó tragédiája utánra esett, ennek következtében háromszázan kinnrekedtek, csupán kilencszáz embert engedtek be a koncertterembe. Azóta, attól függően, ki hogyan ér rá, évente kettő-öt bulit játszunk, Budapesten főleg a Barba Negrában és a Trackben.
Két Boom-Boom albumról beszéltünk, úgy hírlik, készültök a harmadikra. Mit tudhatunk erről?
Három a magyar igazság. Úgy a Háborúval, mint a Tomistarsszal, vagy az Enikő zenekarral két-két lemezt jelentettünk meg. Éppen ezért (is) örülök, hogy a Boom-Boom ugyancsak két albuma mellé odatehetjük majd a harmadikat is. A munkák megkezdődtek, az Intergalactic Megahellóhoz hasonlóan itt is mindenki szerző. Azóta persze változtak a munkamódszerek, olyan internetes felületeken, amelyeket csak mi látunk, küldjük egymásnak az ötleteket, témákat. Ettől függetlenül fölmentem Tibuszhoz, hogy pár számot összejátsszunk. Miután az időben és térben történő széttagoltságot összehúzzuk, jön majd a stúdiómunka, ahol rögzítjük a számokat. Alkotói szempontból annyit mondhatok, k…a jó lemez lesz, a számokat már ismerem, bár még eléggé embrionális állapotban leledznek. A bőrünkből nem fogunk kibújni, mindannyian azt adjuk, ami bennünk van, amit a lelkes és kitartó közönségünk megszokhatott. Jelenleg ott tartunk, hogy elültettük a magot. Hogy aztán melyik stúdióban vesszük fel, ki lesz a kiadó és mikor lát napvilágot, arra most még nem tudok válaszolni.
Zenei sokszínűségedre – és ismét csak az extrémitásodra – jellemző, hogy a Francnak annyi (ez megjelent vulgárisabb címmel is) nótádban még rappelsz is. Bármennyire is okoztál már meglepetéseket, a rock hívőknél nem verte ki a biztosítékot?
A nézettség alapján úgy tűnik, nem. Mellesleg hallottam olyan rapet Amerikában, amit dzsessz zenészek tolnak. De annak idején tanulmányoztam a Prodigy munkásságát is, ami szintén nagyon megfogott. Kortárs művészetek ezek, mint amilyennek a blues, a dzsessz és a rock is számított a megjelenésük idején. A Francnak annyiban a rap egy sűrítmény, három versszakba tömörített mondanivaló. Akár popban, akár undergroundban több ilyen zenét is meghallgattam, és megfogott az a lelemény, amit a gyerekek a magyar nyelvvel műveltek. A szöveg a Francnak annyiban is rámutat bizonyos dolgokra, azokra, amelyekből több van a kelleténél, és fölteszi a kérdést, minek ennyi…? Aztán a végén ott egy igazi Mohai-s gitárszóló, hogy azért mégiscsak helyben legyünk…
A Francnak annyit megelőzően Őskor: Olykor ókor címmel 2010-ben csináltunk egy klipet, amelyet mostanában ért utol a Francnak annyi nézettsége – ez utóbbi csupán öt esztendeje van fönn a YouTube-on. A klipeket régi Faxni rajongó filmes barátomnak, Kiszely Krisztiánnak köszönhetem, akivel nagyon jó volt együtt dolgozni, kiváló munkát végzett. Szólómunkáimban egyébként igyekeztem, és igyekszem megkülönböztetni magam a zenekaros tevékenységeimtől. Ez egyszerűen – Mohai Tamás.
2015-ben ötven éves lettem, ekkor jelent meg az ötven szerzeményemet tartalmazó tripla életmű albumom a Hunnia Records gondozásában. Az elsőre (MOHAIN: F…nak annyi) az új szerzemények mellett Boom-Boom, a Háború, Tomistars, Faxni, Almási Enikő, valamint KFT-nóták kerültek, a másodikon (MOHAIN: A végtelenben sem találkoznak) főként mai dolgok szerepelnek modern hangzással, itt fiatal zenészekkel dolgoztam; Viktor Bobeket emelném ki közülük. A harmadikra, a MOHAIN Fusion címűre pedig a dzsessz rockos dolgokat pakoltuk fel, régit és újabbat egyaránt. Ennek elkészültével gyökeresen változtattam az életemen, megteremtettem a feltételeit annak, hogy csak azt csináljam, amiben hiszek, és amit szeretek. Vagyis azt, amit jelenleg is csinálok.
Rendkívül termékeny szerző vagy. Úgy tudni, kettőszázötven szerzemény után utalják neked a jogdíjat. Vagyis utalnák, ha a média éppen tudomást venne rólad… Miképpen lehet szerzőként érvényesíteni a Mohai-féle zenei sokszínűséget?
Nézzük azokat is, amelyek nincsenek lejelentve! Különböző eszközökön szunnyadnak: kazettán, CD-lemezeken, merevlemezeken, memóriakártyán, diktafonban, és még ki tudja, hány helyen. Ha most kezdeném el rendszerezni, sem tudnám az életemben befejezni. Ami pedig a jogdíjat illeti, az elmúlt tíz évben évente kb. nettó kétszázezer forintnál többet nem tudtam realizálni ebből. Mert nem játsszák a médiumok, a koncerthelyszínek nem jelentik le – ennyi.
Amikor komponálok, még nem tudom, ki lesz a felhasználó. Olyan mennyiségben jöttek az ötletek, ha annak a felét kidobom, a másik fele akkor is használható. A több ezer (!) témából eddig nagyjából három-négyszázat használtam fel. Az instrumentális zenékhez elkezdtem szövegeket írni; Török Péter gitárossal és Jud Harmony énekesnővel dolgozom – a jubileumi MOHAIN után –, MOHAING néven és A szabadság foka címmel szeretnénk új albumot létrehozni.
Mi inspirál akár a zenére, akár a szövegre?
Sok minden inspirál, sokféle hatás ér. Ha már valamely zenekarnak elkészült néhány szerzeményem, az további inspirációkat ad. Az alkotás folyamata sem állandó. Előfordul, hogy újra előveszek egy félredobott szöveget, és arra írok dallamot. Ily módon saját magammal alkotok duettet.
Életed nagyon fontos része a tanítás. Milyen koncepció szerint oktatsz?
Harminchat éve tanítok, és nagyon szeretem. Azok közül, akik hozzám jártak gitározni, több korosztály is felnőtt. Tehát sok mindenkit tanítottam, de én is nagyon sokat tanultam. Véleményem szerint a zenész tevékenységéhez az alkotás és előadás mellett hozzá tartozik a tanítás is. Ez utóbbi állandóan fejlődik: a tanár tudása véges, ugyanakkor az oktatás nem állhat meg azon a szinten; ahhoz, hogy tovább adhassa, a tanárnak is folyamatosan képeznie kell magát. Továbbá a tanítvány igényét sem lehet figyelmen kívül hagyni, lépést kell tartani velük. Időszerűnek kell lenni. Magyarul, ha a tanítvány Nirvánát akar tanulni, nem mondhatom, hogy bocs, én csak dzsesszt oktatok.
Ugyanezt tudom mondani a koncepcióra: A-tól Z-ig, vagyis a zeneelmélettől az összhangzattanig mindent meg kell tanítani. Persze mindent a maga idejében. Olyan nem létezik, hogy valaki csak gitárszólót akar tudni, az akkordozást, a kíséretet is el kell sajátítani. Akár a nyelvtanulásnál: nem lehet megelégedni az igeragozás megtanulásával, és ott megállni... Egyébként ezt úgy tudom áthidalni, hogy hagyom szólózni, közben kísérem. Aztán cserélünk. De mindenekelőtt meg kell tanulnia a közös zenei nyelvet, hogy tudjunk kommunikálni.
Új tanítvány esetében először is megkérdem, mit szeretne, hogy elkészíthessem a személyre szabott tanítási programot. Hagyom beszélni és hagyom játszani. Aztán bele kell lökni a szabadság nevű medencébe, s ha úszik benne, megszülethet a zene. Minden egyes tanóráról hangfelvételt készítünk, így mindenki szembesülhet a teljesítményével. Aztán ezen építkezve haladhatunk tovább.
Egy gitárosnak fontos a hangszer és a megszólalás. Milyen technikát alkalmazol, hogy ennyire megkülönböztethető vagy a többiektől? Milyen gitárokat és alapokat használsz?
Mindenekelőtt ehhez kapcsolódóan elmondanám, hogy tavalyi ajándékként Szieberth Tamás és Varga Marci hangszerkészítő mesterek megkerestek a Fatia Negra Gitármanufaktúrától és magajándékoztak az általuk készített gitárral. Amely egyébként Telecaster formájú, ám üreges, dupla pickupos változat. Most ezen tolom. A Fender Telecasteremet, amit Willy Bauertől kaptam ’92-ben, a kisfiamnak ajándékoztam a tízedik születésnapjára. Megérdemli, hiszen három éves kora óta zenél, gitározik, dobol, zongorázik és szaxofonozik. A régi Fender Stratocasterem megvan, az Ibanez Artistomat pedig éppen most bundozzák újra. Ezen kívül van egy Ovation elektroakusztikus gitárom is. Filep Sanyi festőművésztől vettem még ’92-ben, aki arról (is) híres, hogy k…a jó hangszereket vesz; nekem ezt a gitárt pedig fillérekért adta.
Ami a technikát illeti, szeretem az effekteket, annak idején még gitárszintetizátort is beszereztem. Digitech multieffectet vagy Ibanez analóg effektet, csöves erősítőket, valamint Mesa Boogiet vagy Fender Twin Reverbet használok. Ha a buli nagysága megkívánja, két Mesával és a két Fenderrel meg tudok szólalni sztereóban.
Mennyire érvényesül a gitározásodban a rád jellemző sokoldalúság? Használod az új technikákat?
Fusion gitárosnak tartom magam, ami azt jelenti, keverem a különböző technikákat. Ezt nem lehet bekategorizálni. Nem tappinges, hanem „pettinges” gitáros vagyok.
Mi a zenei ars poeticád?
Az igazi zenész azt játssza, ami a szívében van. Így legalább nem gátolja a zene szabad áramlását. Én azt hiszem – és mindig erre törekedtem –, hogy anyagiak tekintetében nem lettem gazdag, lelki-szellemi értelemben viszont annál inkább. Remélem, így vannak ezzel egykori és jelenlegi zenésztársaim, valamint a minket hallgató közösség is.
A „koncertnek” pedig még nincs vége.
Hegedűs István
A fotókért köszönet Hortobágyi Orosnak
2020. június 5. 18:34