MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

Aki tudja is és tanítja is: a doboknál Nagy Dávid

Szeret előre gondolkodni, a hétvégi turnétáskáját már legkésőbb szerda estére összepakolja. Céltudatos, energikus, precíz, pontos, de mi más lehetne egy dobos? Ja, igen: természetesen végtelenül barátságos, nagyon felkészült és szerény. Nagy Dáviddal, generációjának egyik legtehetségesebb dobosával, a Depresszió zenekar egyik alapító tagjával Rozsonits Tamás beszélgetett.

Volt-e a családotokban hagyománya a zeneszeretetnek?

A korszellemnek megfelelő zene szólt nálunk, édesapám a Deep Purple, Black Sabbath, Uriah Heep, Dire Straist és hasonló előadók lemezeit hallgatta, így én is a Paff, a bűvös sárkány mellett... édesapám hobby szinten gitározgat, de zenész nincsen a családban.

Mikor robbant be az életedbe a zene?

Voltam úgy tizennégy-tizenöt éves, gimnázium, első osztály. Addig Budapesten, a Király utcában laktunk és akkoriban költöztünk ki Csömörre. Új világ nyílt ki a gimnáziumban, zeneileg is. Te is tudod, a gimiben az első nap a hasonló öltözetű és ízlésű emberek összeverődnek és a mi osztályunkban is akadt egy padsor, ahol pont a varjak ültek, köztük én is, talpig feketében. Már az első nap elhangzottak a fontos kérdések, hogy ki milyen zenekart szeret és milyen hangszeren játszik, mondtam, hogy én semmilyen hangszeren sem, erre a válasz, hogy ez tök jó, mert akkor te fogsz dobolni! Addigra már minden más posztot leosztottak. Emiatt én nem tudok olyan sztorikról beszámolni, hogy már fakanállal csépeltem a fazekakat és a fedőket három éves koromban. Nekem ezt dobta a gép, amit soha életemben nem bántam meg! Persze azonnal elkezdtem rágni a szüleim fülét, hogy akkor én most szeretnék innentől kezdve dobolni, ehhez viszont kellene egy dobfelszerelés, amit viszonylag korán meg is kaptam. Egy fehér, gyöngyház színű alap Amati szerkó volt, egy felső és állótommal, sokkal idősebb volt, mint én, de a kezdeti szárnypróbálgatásokhoz tökéletesen megfelelt.

Nagyon segítőkészek a szüleid, ezek szerint.

Így van, nagyon hálás vagyok nekik mind a mai napig! Bármely irányú törekvéseimben mindig támogattak.

Testvéred van?

Igen, egy húgom, de ő nem foglalkozik zenével.

Megvolt az első dobfelszerelésed, ám ettől még senki nem lesz dobos, csak hangszertulajdonos. Kitől tanultad a mesterséget?

Nálam minden úgy tűnik, mintha fordítva működött volna: a gimis zenekarunk megalakult szeptember tájékán. Ferivel (Halász Ferenc ének-gitár), a Depresszió énekesével 34 éve, bölcsis korunk óta ismerjük egymást. Aztán a gimiben még jobban egymásra találtunk, amikor kiderült, hogy ő gitározik én meg dobolok. Volt egy srác, aki megmutatta nekem a függetlenítés alapjait, ami elsőre nem nagyon ment. Ettől függetlenül a frissen megalakult zenekarunkban duzzadt az öntudat és a harmadik-negyedik héten már adtunk egy önálló koncertet Depresszió néven Csömörön, a kézilabda pályán. Persze ránk hívták a polgárőrséget, hogy mit hangoskodunk ott. 1997-ben történt mindez, de igazából a Depresszió zenekar 2000 óta számolja a létét. Aztán elmentem a zeneiskolába Csömörön, beiratkoztam, volt egy nagyon aranyos bácsi, aki dobot tanított, elém pakolt egy csomó kottát, hogy na, akkor most ezeket gyakoroljuk a következő két évben. Mondtam neki, hogy ez tök jó, de én punk és rockzenét akarok játszani, mire ő, hogy azt felejtsem el. Inkább jazz. Mai fejemmel már értem ennek a fontosságát, de a leglényegesebb a dobtanításban az, hogy szerettessük meg a hangszert.

Milyen zenekarokat hallgattál abban az időben?

A Guns 'n Roses azóta is örök favorit. Akkoriban nagyon ment nálam a Nirvana, a Green Day, a Tankcsapda, aztán fokozatosan jöttek az egyre durvább zenék, mint a Pantera, amely a mai napig is az egyik etalon számomra.

A Depresszió nevet ki adta a zenekarnak?

Feri találta ki és ez akkor, 14-15 éves korunkban nagyon kifejezőnek bizonyult. Tizenéves korban szinte „divat” depressziósnak lenni amúgy is, hiszen abban az életszakaszban mindenki nagyon maga alatt van és szörnyű az egész világ. Aztán ahogy teltek-múltak az évek, szembesültünk ennek a névnek a negatív vetületével is, de egy bizonyos szint fölött meg már teljesen mindegy, mi a zenekar neve. Ráadásul a mi dalaink pozitív kicsengésűek és egyáltalán nem buzdítanak például öngyilkosságra. Profi szinten egy zenekar neve már brand.

Számotokra mikor dőlt el, hogy a Depresszió nem egy gimis hobbyzenekar?

Már kezdettől fogva tudtuk, hogy ezt akarjuk csinálni, hittünk magunkban, persze, akkoriban ez inkább egy vágyálom volt. A 2000-es évek elején kétszer turnéztunk a Tankcsapdával és borzasztó rosszak, hamisak voltunk, de égett bennünk az a tűz, ami néhány nagy bandából már régen kiveszett vagy soha meg sem volt. Ez segített át minket a kezdeti nehézségeken. Már a kezdetektől fogva tudatosan, lépésről lépésre haladtunk. Mindig mi magunk, önjáróan intéztük az ügyeinket, nem volt manager vagy megmondó ember a közelünkben, saját kézben tartottunk mindent. Ez azért is fontos, mert így kizárt, hogy másra mutogassunk, ha valami nem úgy sült el, csak magunkat okolhattuk. A mi dolgainkat külsős soha nem tudná olyan szívvel és odaadással képviselni, mint mi, saját magunk. A szüleinknek tartozunk hatalmas köszönettel, ők mindenben támogattak minket, édesapám például sokáig még szállította is a bandát koncertekre, sőt, komplett turnékra. Vezetett, pakolt, akár hajnalban is.

Az érettségit követően nem forszírozták a szüleid a továbbtanulást?

Persze, előjött a „hogyan tovább”. Jó a kézügyességem, rajz tagozatos gimibe jártam, de az Képzőművészeti után - ha felvettek volna -, lehet, hogy csak egy meg nem értett művész maradtam volna, ami akkor épp annyira bizonytalan jövőképnek tűnt, mint a zenekar, így kitanultam a díszítő szobrász szakmát, mellette meg mehetett ezerrel a zenekar. 2002-ben járunk, addigra megjelent a második lemezünk, látszott, hogy ebből lehet valami.

A dobtanulás hogyan folytatódott?

Rengeteget tanultam a kedvenceim játékából, sok anyagot néztem tőlük, de tanárokhoz is jártam: Jávori Vili is tanított, mert volt egy olyan elképzelésem, hogy elvégzem a kőbányai zenesulit, egy nyáron át jártam hozzá.

Érettségi után hogyan építettétek tovább a zenekart?

Nagyon tudatosan. Bázisokat alakítottunk ki, például sokat játszottunk Csepelen vagy Gödöllőn a Trafó Klubban, plakátokat gyártottunk és levittük a helyszínre, néha magunk ragasztottuk tele a környéket.

A vadragasztás régi szép korszaka...

Igen. Tudatosan építkeztünk, próbáltuk a közönségünket sokszorozni, és amikor többen jártak ránk, már kaptunk egy-egy sört, sőt, útiköltséget is a helyszínektől. Aztán amikor ezeken felül maradt még pénzünk, azt összeraktuk és befektettük a zenekarba. Egy banda sem futott be soha csak attól, hogy nagyon jó zenészek alkották a tagságot. Minden másra is nagyon oda kell figyelni, az összes aspektusra, és ha valami nem megy saját körben, akkor oda profit kell hívni és megfizetni, például ne a barátnőm öccse lőjön pár zenekari képet, hanem egy profi fotós. Az csak az alap, hogy jó dalok szülessenek és a tagok azokat profi módon eljátsszák. Fiatal zenekarok ezt mind a mai napig nem veszik észre, pedig tudatosulni kell annak, hogy ez így működik! Ide gyökerezik a sok csalódott és másokra acsarkodó zenész és zenekar.

Véleményem szerint egy zenekar befutásának két alapvető útja létezik: egyik, amikor a csapat a saját népszerűsége miatt szerez rajongótábort, ami a magasba emeli és ott is tartja a kedvenceit, a másik, amikor fölülről tesznek a közönségre formációkat vagy előadókat, például az úgynevezett televíziós „tehetségkutatók” egynyári sztárjait, akik aztán képtelenek maguktól megkapaszkodni. A Depressziónak komoly rajongóbázisa van, de televíziós megmérettetésen is indultatok. Korábban már említetted, hogy a Tankcsapdával turnéztatok a pályafutásotok elején. Nehéz volt odakerülni és kellett ezért fizetni?

Igen, megvolt az ára, de ez a mechanizmus mindenhol így működik. Legtöbb esetben a főzenekar az előzenekartól kapott pénzt visszafordítja a produkcióba. Nálunk is ez van most, jó esetben a plakátköltségeket fedezi az előzenekartól kapott összeg. Másrészt az előzenekar a koncerteken ugyan azt a technikát használja, amit a fő zenekar horror pénzekért bérel.

Jó emlék neked az első Tankcsapdával közös turné?

Nagyon jó volt a hangulat, abszolút jó fejek voltak velünk. Számunkra mély víz volt, mert jelentős tömegek előtt játszottunk. Ezáltal kaptunk egy lehetőséget, ami viszont semmire sem garancia. Az a lényeg, hogy tudtunk vele élni. Érezhetően megugrott a közönségünk száma a turnét követő önálló koncertjeinken. Megszerezni sem könnyű a közönséget, ám megtartani sokkal nehezebb. Mi nagyon odafigyelünk a rajongóinkra és kapjuk is a visszajelzéseket folyamatosan. Fontos, hogy jól érezzék magukat a koncerteken. Szóljon jól a buli, lássák, hogy mi történik a színpadon, ne fázzanak, ne kapjanak napszúrást és biztonságban induljanak haza. Ezért mióta megtehetjük, saját biztonsági személyzettel dolgozunk.

Szoktad hallgatni a saját lemezeiteket?

Mondjuk úgy, hogy az egy bizonyos évszámon túl készülteket már meghallgatom.

Céltudatos és nagyon kemény belső mércével rendelkező zenész vagy. Mennyit gyakorolsz, hogy tartsd a saját magad limitjét?

Teljesen változó, ahogy időm engedi. Szerencsés helyzetben vagyok, mert tanítok is, tehát „civilben” is a dob mögött ülök minden nap. Ha megoldható, egy-másfél órát besűrítek magamnak gyakorlásra naponta. Sosem voltam az a maratoni gyakorló. Nem is látom értelmét a napi 8-10 órás gyakorlásnak, mert amikor a fej már elfárad, onnantól kezdve nincs semmi értelme az egésznek, mert elsősorban az agyunkkal dobolunk, a többi az csak jó, ha van.

A hangszereidet is ilyen tudatosan választod? Milyen dobokkal és cinekkel volt kikövezve az utad az Amatitól a Tamáig és a Meinlig?

Az Amatit egy Magnum dobfelszerelés követte, amit szintén a szüleimtől kaptam, a tizennyolcadik születésnapomra. Az egy vadonat új hangszer volt, én csomagoltam ki remegő kezekkel. Nagyon szerettem azt a hangszert, a Tiszta erőből című lemezünket azzal vettem fel. A szereléshez tartozó fém pergődob szerintem világbajnok! A második lemezre már a saját magam által vásárolt Tamával vágtam bele, áruhitellel vettem. Tama Rockstar volt, Iron Cobra twinpedállal. Ott kezdődött a Tama dobok iránti szerelmem, ráadásul az akkori kedvenceim, példaképeim mind azt használták. Mike Portnoy, Bánfalvi Sanyi, aki akkor a Neck Sprainben játszott. A Tamát egy Pearl Master követte, ami már egy felső kategóriás hangszer, több lemezen a társam. Néha elkattan az agyam és jönnek időszakaim, amikor minden pénzemet hangszerbe ölöm, habár nem feltétlenül és minden esetben a legdrágább hangszer a legjobb. Következett egy újabb Tama-korszak, megrendeltem az akkori legdrágábbat, a StarClassic bubinga dobot, még a japán gyártmányt. Sokat kellett várnom rá, nagy volt az öröm, amikor megérkezett, szerepel lemezen és DVD-n is. Az elejétől fogva éreztem vele kapcsolatban, csak próbáltam nem venni tudomást róla, hogy a bubinga fának van egy nagyon mély tartománya, ami végtelenül hosszan szól. Ráütöttem az álló tomra és még holnapután is szólt. Amúgy szépen, csak borzalmasan mély, öblös hangon, ami szerintem középtempónál gyorsabb zenében nem igazán működik, mert összefolyik, és nem jön meg az attack. A Depresszió zenéjébe valahogy nem passzolt az a dob. Nagy szívfájdalommal el is engedtem. Erre az időre eljutottam odáig, hogy megengedhettem magamnak egy „B”-dobot is, hogy legyen egy koncert és egy próbatermi felszerelésem is. Ez egy Basix Custom nyírfa testű dob volt. Az árához képest világbajnok szerkó! A Tama után fő hangszernek egy Yamaha 9000 Recording Custom következett, ami a gyermekkori álmom volt. Hallottam a legendákat és kíváncsi voltam, mi ez a mágia. Egy hangszerüzletben megláttam használtan, elkértem kipróbálni, hazavittem és a behangolatlan, rommá ütött bőrű hangszerben még úgy is ott volt A HANG! Megvolt a varázslat, megvolt a szerelem. Úgy éreztem, bezárult a kör, mert ennél jobb nekem nem kell. Stúdióban, koncerteke, bárhol tökéletesen helytállt. Ráadásul ez még egy Angliában gyártott hangszer volt, ami nagy ritkaság. (Néhány évig a Yamaha tulajdonolta az angol Premier céget.) „B” szerkónak akkoriban épp egy másik Yamahát tartottam, egy Oak Customot. Tölgyfa testek, baromi jó hang! Mindegyik Yamahám parádésan jól szerepelt minden körülmények között. Hardwarek tekintetében sokáig használtam Tamákat, majd Pearlt, és megkockáztatom, hogy ebben a tekintetben a Pearl verhetetlen. Az a Pearl karám nagyon össze volt rakva! Atombiztos és a roadok is nagyon szerették, mert könnyű volt összerakni és szétszedni. Szögletes volt, nem cső, ezáltal sokkal stabilabb, mit bármi, amivel addig találkoztam. Gibraltar vasakat is használtam. Lábgépek tekintetében mindig is az Iron Cobra (Tama) és az Eliminator (Pearl) között forogtam. Tányérok esetében az első komolynak tekinthető készletem egy Sabian B8 szet volt. Abból a lábcin és a kísérő tányér gyakorlatilag elnyűhetetlenek. Aztán egy teljes Meinl-széria következett éveken keresztül, MB 10-et használtam, aztán Bizance-ot is, a Rakernek nagyon jó hangja volt, ezek mentén mozogtam. Aztán 2017 nyara óta Tama és Meinl edorser lettem. Előtte nyáron elhatároztam, hogy márpedig nekem lesz egy Zildjian K setem. 2016 nyarán meg is engedtem magamnak. Nem egy olcsó mulatság, de megéri, mert az egy olyan szint, ami már nincs is! A hangmérnökünk ujjongott, mert csak feltolta nullára a potit és nem kellett műtögetni, pont úgy szólt, ahogy kell, vagy még szebben. Tökéletes kb. minden műfajra.

Megvalósítottad a gyermekkori vágyaidat: Yamaha 9000 Recording Custom és Zildjian K sorozat büszke és boldog birtokosaként hogyan lettél Tama és Meinl endorser?

Nagyon érdekes, mert addigra már úgy éreztem, hogy tökéletesen elégedett vagyok a hangszereimmel az utolsó csavarig és az utolsó rezdülésükig. Tök jól elvoltam a magam kis világában és úgy éreztem, hogy nincs hova tovább, aztán azt vettem észre a dobos ismerőseim körében, mintha a Tama és a Meinl sokkal nyitottabb lenne az elmúlt pár évben az endorseri ügyekre, mint régen. Soha nem voltam egy túlzottan nyomulós vagy önmenedzselő típus, de úgy gondoltam, eljutottam egy olyan szintre, hátha én is méltó lennék vagy megfelelnék képviselni ezeket a márkákat Magyarországon. Az esélytelenek nyugalmával felhívtam azokat az ismerőseimet, akik Tama és Meinl színekben játszanak, megkérdeztem, mi a teendő. Megkerestem a magyar képviselet vezetőjét, Angler Ákost, kiderült, hogy ismeri a munkásságomat, elmondta nekem és most FIGYELEM: ha valaki úgy érzi, hogy megpróbálná, bárki számára hozzáférhető a Meinl cég honlapján egy kis fül, hogy endorsereknek, le kell tölteni, kinyomtatni, a hosszú kérdőívet kitölteni kézírással, majd postázni a címükre. Így tettem én is, feladtam egy cipősdobozt, amiben a Depresszió kiadványait, CD-ket és DVD-ket helyeztem el, a barátnőm pedig körbe ragasztgatta Depresszió matricákkal, úgyhogy nagyon pofás küldemény lett. Én döbbentem meg a legjobban, amikor kaptam a Meinl ottani endorseri kapcsolattartójától egy választ, hogy megkapták a küldeményemet és nagyon tetszik nekik. És figyi: igenis számít a körítés és a csomagolás! Biztos, hogy a tartalom adja el a zenekart vagy az embert, de nagyon számít az, hogy látszik: te ezzel foglalkoztál, beletetted az energiát és a munkát. Aztán pár e-mailen keresztül kerülgettük egymást. Szeretek előre tervezni és gondolkodni, így már készen állt a teljes konfiguráció az utolsó csavarig azelőtt, hogy megkérdezte, mit szeretnék. Hadd ne mondjam, hogy hány millió forintra jött ki a vége! Elküldtem, ő visszaírt, hogy mi az ajánlata, válaszoltam, hogy rendben, erre ő, hogy küldi a szerződést, de meg sem várja, amíg aláírva visszaküldöm, hanem azonnal útnak indítja az általam kért felszereléseket.

Ennyit a bizalomról. Miket kértél?

Két dobfelszerelést, a fő dobom most egy StarClassic nyír-bubinga, a másik egy SuperStar, mindkettő hyperdrive modell, tehát rövid tomos. Mindkettő négy tomos: 10x6,5-12x7-14x12-16x14, 22X18-as lábdob, 13x7-es pergőket rendeltem hozzá (S.L.P. G-Maple, STARPHONIC-Steel, SOUNDWORKS-Kapur), mert viszonylag alacsony vagyok, kicsi a terpeszem, nekem mindig kényelmetlenek voltak a 14-es pergők, de mivel 7-es mélyek, ami a szélességből hiányzik, az megjön mélységben. Fül alapján nem mondod meg, hogy ez egy 13-as pergő. (Update:most rendeltem egy 14x6,5 bronz pergőt (S.L.P-Black Brass)  -ennyit a beidegződésekről  ). Tányérok tekintetében kezdtem egy Byzance Brillant szettel-ez egy kicsit túl csilingelősnek bizonyult (ettől függetlenül fantasztikus hangú tányérok), sokáig használtam (és a próbateremben jelenleg is használok) egy Classics Custom Dark szettet, amely azt gondolom,hogy Ár/Érték/Hang/Tartósság arányban verhetetlen. Jelenleg egy Byzance Traditional szettet használok és úgy érzem,hogy ez már így is marad (sikerült megtalálni a MEINL „K szériáját”  ). A méretek: 14” HiHa t(medium), 21” Ride (medium),17”-18”Crash (thin),10”Splash,18“ China. Mind a Tamával, mind a Meinl cinekkel kapcsolatban elmondhatom: csupán azért, mert kedvezménnyel kapom, nem használnám, ha nem lenne professzionális. Hiszek bennük! Fájó dolog volt elengedni a gyermekkori álom-márkáimat, de amiket most használok, azokkal teljesen egyenértékűek! És ez itt most nem a reklám helye. A Meinl cég munkatársai baromi jó fejek, néha már megdöbbentő barátsággal viszonyulnak hozzám. Ez kétoldalú kapcsolat, mert én is folyamatosan küldöm nekik a velem kapcsolatos újdonságokat. Az, hogy én a Tama és a Meinl egyik magyar képviselője lehetek, szintén nagy álmom volt és boldog vagyok, hogy összejött!

Hány évre szól a szerződésed?

Nincsenek időkorlátok. Addig, amíg mindkét fél jól érzi magát egymással és kölcsönösen segítjük a másikat. Úgy képzeld el, mint egy nagy családot, amelyhez te is tartozol.

Milyen bőröket és dobverőket használsz?

Hosszú évekig Remo bőröket használtam, a tomokon Pinstripe-t, ezeknek a hangkaraktere is nagyon tetszett, jobban, mint az Ambassador (lehet megkövezni érte). Alulra Ambassadorokat tettem fel, a lábdobra szigorúan Powestroke 3 került. A pergőn előfordult, hogy próbálgattam CS-t, de általában Ambassadort használtam és azt tompítottam, amikor szükséges volt. Jelenleg Evans bőröket használok,tomokra felül EC2,alul G1, a pergőn ONIX, az alsó SNARE HAZY, a lábdob pedig EMAD2. Zseniális bőrök, nagyon szeretem a hangjukat és nem utolsó sorban eszméletlen tartósak. Mindkét dobon ezekre cseréltem a gyári bőröket. A Superstar érkezett előbb, letoltam vele az egész nyarat, a lemezfelvételt, majd a próbaterembe költözött (ahol jóval többet használom, mint a koncertest, dob-gyakorlás/tanítás), és a bőröket (a pergőt is) 1év!!! után cseréltem le. Nem azért mert lusta vagy igénytelen lennék, egyszerűen nem volt indokolt. Szerintem ez mindent elmond az Evans bőrök tartósságáról.

És a dobverőid?

Nagyon sok fajta dobverőt kipróbáltam, jelenleg Artbeatet használok, a saját modellemet. Valójában ez egy 5 B modell, csak kapott egy gumibevonatot.

Tanítasz is. Mi kell elsősorban a doboláshoz? Jó fizikum vagy mentális képességek?

Mind a kettő, habár a nyers erőt a kiváló technika képes pótolni, sőt! Állóképességre mindenféleképp szükség van. Ami a legfontosabb, hogy fejben mennyire van ott az ember. A tanítványaimnak is azt tanácsolom, hogy a sokszor kevesebb többet ér, mint a ritkán sok gyakorlás, de nagyon fontos a rendszeresség, mint az élet bármely más területén.

Hol tanítasz?

A próbatermünkben, Budapesten, az Ajtósi Dürer soron, a saját módszeremmel. Nyilván van több oktatóanyag, amiket bevonok, meg természetesen az alapok is standardok. Megpróbálok minden tanítványommal minél hamarabb eljutni odáig, hogy játsszunk el egy dalt, hogy érezzenek rá a hangszer zeneiségére. Magam előtt látom, amikor én voltam kezdő és tanulni vágytam, hogy nem elsősorban az elméletre voltam kíváncsi, hanem dobolni akartam. Persze, fontosak a kézrendek meg az olvasógyakorlatok, de én a tanításban próbálom megtalálni az arany középutat. Öt évestől negyvenöt évesig terjed a tanítványaim életkora. Ahány ember, annyi bánásmódot igényel, amit én nagyon élvezek. Megpróbálok mindenkihez utat találni. A pedagógus legfontosabb feladata az, hogy szerettesse meg, amit tanít. Sok jó zenészt ismerünk, akik nem feltétlen jó tanárok, mert nem tudják elmagyarázni, átadni a tudást. Nagy türelemre és empátiára van szüksége annak, aki tanításra adja a fejét.

Az utóbbi időben divatos lett a dobolás a lányok körében is. Járnak hozzád lányok is tanulni?

Persze, a tanítványaim negyed része lány. Lehet, hogy meglep mindenkit, de az a tapasztalatom, hogy a lányok tehetségesebbek ezen a hangszeren, sőt, ha hiszed, ha nem: jobban meg is ütik a dobot. Viszont a jó hírem az a fiúknak, hogy ők a kitartóbbak. Valószínűleg emiatt van kevesebb női dobos a pályán. Ha bárki kedvet kap dobolni, akkor a honlapunkról tájékozódhat a részletekről. Mindenkit szeretettel várok.

https://depressziomusic.hu

Rozsonits Tamás


2019. január 28. 15:50

Minden jog fenntartva. 2024 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA