„Az álmok nem hazudnak” – beszélgetés Vitáris Ivánnal, az Ivan & The Parazol frontemberével
Az Ivan & The Parazol zenekar pályafutását lehet álomszerűnek tekinteni: gimis srácok zenekart alapítanak, egyszer csak az egyik legfontosabb, stílusteremtő angol hard rock banda előtt koncerteznek hazánk legnagyobb fedett arénájában, majd felvételeket rögzítenek a világ legfontosabb stúdióinak egyikében, az Egyesült Államokban. Fontosak az álmok, a megérzések, de szükség van a nagyon kemény, céltudatos munkára is, hogy megvalósuljanak. Vitáris Iván a fiatal rockzenész-generáció egyik legmeghatározóbb egyénisége már megjelenésében is nagyon cool, minden szavából süt a műfaj iránti rajongás és elkötelezettség, valamint olyan műveltséggel rendelkezik magyar és az egyetemes rocktörténetből, ami lenyűgöző. A címben a kölcsönzött Petőfi-idézet rá és a zenekarára tökéletesen illik.
Minden megnyilvánulásodból érződik, hogy mélyen ismered és nagy tisztelettel ápolod a klasszikus nemzetközi és magyar rockzene értékeit. Honnan ered ez?
Erre a kérdésre valószínűleg automatikusan minden válasz úgy kezdődik, hogy minden a szülőktől érkezett, mert mindenki olyan zenéket hallgatott otthon, amelyek visszautalnak a hőskorszakra. A szüleim rendszeresen nagyon sokfajta zenét hallgattak, Pink Floyd, Queen, Police, egypár magyart is, a Locomotiv GT például tényleg sokat szólt nálunk, de a Fonográf, Koncz Zsuzsa vagy Zorán nem volt jellemző arra az időszakra. Aztán a nagynénémék kiköltöztek Németországba és ott még intenzívebben emlékeztek vissza, hogy miket hallgattak itthon, így én az unokatestvéremmel rengeteget énekeltem az István, a király teljes anyagát öt évesen, kívülről! Mikor zenélni kezdtem és megalakult a zenekarom, akkor indult be maximálisan az érdeklődésem ebbe az irányba, onnantól már céltudatosan kerestem ezeket a zenéket. A történelem mindig érdekelt, hogy mi az, ami megelőz minket és abból mit lehet tanulni vagy beépíteni a mai tudatunkba, és ez átoltódott a zenébe is. Valami ilyesmi lehet a magyarázat.
Napra pontosan tudjátok a zenekar megalakulását, nevesül 2010. február 28. Ez komoly?
Csak annyi, hogy mi ehhez kötjük a szülinapunkat, ugyanis akkor játszottunk először a Szilvuplé nevű klubban, de még név nélkül. Sokáig nem adtunk nevet magunknak, olyasmi neveken játszottunk, mint például WaOosh. Máig őrzöm a set listet.
Miért alapítottál zenekart?
Talán fontos lehet, hogy az általános iskolában kórusban énekeltem. Aztán Városmajori Gimnáziumba jártam, sok zenész indult onnan, szóval a gimi dísztermében kezdődött minden. Ott kezdtünk a 60-70-es évek bluesos, rockos zenéit játszani, Deep Purple, Fleetwood Mac és társaik… én akkor nagyon beleszerettem abba a korszakba. Amikor a Made In Japan című legendás Deep Purple koncertlemezt meghallgattam, akkor ért valami elementáris rúgás, hogy hát ez meg mi??? Hogy lehetett ilyet alkotni és mikor? Meghallottam Ian Gillant énekelni és azt mondtam: ezt akarom én is! Akkoriban (2006) jött ki a Walk the Line című film, ami Johnny Cash életéről szól. Baromira tetszett nekem és az osztálytársaimnak is. Ők akkor már gitározgattak, rengeteg magyar zenekart hallgattak, még a metal műfajából, én meg a beat világában mozogtam inkább. Érdekes egymásra találás volt, mert kitaláltuk, hogy lesz egy szalagavató, ahol a mostani dobosunk, aki egy évvel idősebb és emiatt érintett volt, milyen lenne, ha mi Johnny Cash dalokat játszanánk ott. A tanáraink támogatták az ötletet, de kikötötték, hogy szeretnék előtte meghallgatni a produkciót. El kellett játszani nekik a műsort, mint annak idején a Sanzonbizottságnak, szóval cenzúráztak kb… de vettük az akadály és a buli nagyon jól sikerült! Így rögtön az egyik első fellépésünk ezerötszáz ember előtt történt. Imádta mindenki és aztán kezdtük el bontogatni a szárnyainkat és Simi (Simon Bálint) be is jelentkezett, hogy jönne dobolni, mert neki is nagyon tetszett.
Mit jelent a nevetekben a „Parazol”?
Semmit. A billentyűsünk, Beke István találta ki, aki egy álmatlan éjszakáján bolyongott az utcán és félreolvasott egy ELMÜ-plakátot, amire azt írták: „Ön pazarolja az elektromos áramot?” – parazol? Hát ez kurva jó! Azonnal küldte nekünk az sms-t, mert nagyon szenvedtünk a névválasztással. Annyira rossz, hogy az már jó, reméltük, hogy mindenki szereti majd és ez be is jött.
Milyen célokat tűztetek ki az induláskor?
Szerettünk játszani és érezni az energiát. Kitaláltuk, hogy klipet is forgatunk, adott volt egy csomó lehetőség, amivel élhettünk, korábbi kapcsolatok… hű, de milyen vicces erre most úgy emlékezni, hogy milyen régen történt! Majdnem tíz éve már. Így kezdődött felépülni minden. Egy év elteltével még jobban tudatosult bennünk, hogy ezt így érdemes folytatni és már az első sessionök alkalmából bújtak elő belőlünk dalok.
Nem emlékszem arra, hogy tehetségkutatókon indultatok volna…
Egyedül egyen, a Hard Rock Café hálózatnak volt egy tehetségkutató sorozata, a Hard Rock Rising, Dopeman és Lévai Balázs is a zsűri tagjai voltak például, ez az egyetlen verseny, amin elindultunk és megnyertük, de inkább kapcsolatépítés szempontjából bizonyult hasznosnak. A Ligeti Gyuri-féle We Are Rockstars is az ellenfelünk volt, tehát nem kifejezetten csak induló csapatok számára hirdették meg. Amikor a Sziget és a VOLT szervezői elindították a Nagyszínpad megmérettetést, már a kommunikációban is fontos szempontként emelték ki, hogy ez tehetség mutató, vagyis nem arról szól, hogy előbukkansz a semmiből, majd ott egy zsűri megmondja, hogy jó vagy szar a produkciód, hanem egy újságírók és szakmabeliek által kialakított short listből tudtál bekerülni oda. Mi az első évadban másodikak lettünk, ám abban az évben mi jegyeztük a Sziget himnuszát, a Together című dalunkkal, ami rengeteg reklámban szerepelt és óriási lendületet adott a zenekarnak. Az egész média coverage nagyon sokat számított nekünk. A másik oldalról pedig mi magunk szerveztük alánk a közönségünket. Az első Dürer-kertes koncertünk jegyeire kézzel írtuk a zenekar nevét, ment a szóbeli propaganda, hogy most egy ezres a jegy, ha közvetlenül tőlem veszed, szóval, nyomtuk ezt mi is ezerrel. Óriási eredménynek számított, hogy az első lemezbemutatónkra, a Tűzraktér helyén, az Iskola Klubba eljöttek négyszázan! Azt mi ott akkor világsikerként éltük meg! Aztán játszotta a Petőfi Rádió a dalainkat, majd kijutottunk az Egyesült Államokba az SXSW showcase fesztiválra, amelyre nagyon nehezen, de összekapartuk a pénzt, ezek mind segítettek abban, hogy a zenekar egyre nagyobbá válhasson. Majd jött egy sold out koncertünk az A 38-on, szóval szépen felépítettük magunkat három-négy év alatt.
Akadtak segítőitek már a kezdetektől?
Booker managerünk mindig volt, együtt kitaláltuk a stratégiát és építettük a kapcsolatokat, próbáltunk egyre befolyásosabb emberekhez eljutni. Mára már mondhatni ismerünk mindenkit, így a dolog körbeért.
A zenekarotok hangzása sokat merít a klasszikus beat és rockzenekarokéból, mégis egyéni, modern az összhatás. Hogy éritek el ezt?
Jön belőlünk, de azért ilyen, mert mi ezért rengeteget tettünk tudatosan. Ha például meghallgattunk egy Loksi-lemezt és felfigyeltünk arra, hogy hű, ott az a Rhodes zongora hogy szól, vagy a Deep Purple lemezein a Hammond orgona, akkor mi próbáltunk abba az irányba elmenni, hogy létrehozzunk hasonló hangzást. Ma már ekkora hatású innovációval nem lehet találkozni, hogy például valakinek eszébe jutott, hogy a Hammond orgonát Marshall gitárerősítőbe dugja, mint ahogy azt Jon Lord tette az 1970-es évek elején. Előttünk ezeket már kitalálták, de nálunk az az innovatív, amit és ahogy játszunk, milyen hangszereken szólal meg, így valami egyedit hozunk létre.
Izgat, inspirál benneteket a tudatos hangszerválasztás?
Abszolút! Sokáig csak kerestük ezeket a hangszereket, nagyon szűk volt a lehetőségünk keresztmetszete. Mesélték egyszer egy holland zenekar tagjai akikkel turnéztunk együtt, hogy ők úgy kezdték: kigondolták, milyen hangszereken akarnak játszani, bementek a hangszerboltba és megvették. Mi meg vágytunk hangszerekre és tutira tudtuk, hogy Magyarországon azok elérhetetlenek, vagy, ha mégis, akkor nem lesz rá pénzünk. Az első lemezen hallható, hogy szedett-vedett hangszereken szólaltunk meg, viszont hatalmas a lelkesedés. A második lemeztől kezdtük tudatosan keresni, hogy rendben, akkor ezek kellenek: így lett Máténak (Balla Máté) a fehér Fender Stratocastere – a Strato szól már az első lemezen is, ez fontos kitétel - VOX AC 30 erősítőbe dugva, mert a beat VOX-on szólalt meg és Brian May is ezt használta. Aztán kiderült, hogy nekünk mégsem erre van szükségünk és most, a negyedik lemezünkre találtuk meg a tökéletes megoldást, az Orange Tiny Terror fej /Marshall fal kombót, de Gibson és Telecaster gitárok is rendelkezésre állnak a Strato mellett, így aztán megjött a gitársound. Az orgonával kapcsolatban fontos, hogy léteznek magyar példaképek iszonyatos sounddal és hangszerparkkal, Presser Gábortól Papp Gyuláig többen is, és van egy Premetz Matyink, aki világszínvonalon orgonál a Kéknyúl zenekarban nagyon komoly hangszereken. Ő egyszer csak eladta a Philicorda orgonáját (a Phillips cég által gyártott elektromos orgona az 1960-as években), mi lecsaptunk rá és a harmadik lemezünkön már az szól. Full csöves, két hangszórós hangszer, amit mi egy jack-kimenettel megoldva ráküldünk egy gitárerősítőre – használunk mindenféle pedálokat is hozzá pl. torzítást, így nagyon megjött a hangja. Aztán beleépítettük a zenénkbe a kis Korg MS 20 mini analóg szintetizátort, a segítségével lehet a plusz soundokon variálni. Nemrég a billentyűsünk vásárolt egy Rhodes Mark I-es zongorát és van egy piano bassunk is, a Rhodes kistestvére, amin a basszuskíséret megoldható, ilyet használt Ray Manzarek, a Doors billentyűse is. A mi billentyűsünk, Beke István is szeret egyszerre több dologgal foglalkozni a billentyű-állásban, de mivel matek-agya van, megoldja és átlátja. A dobosunk, Simon Bálint Nemecseknél kezdett dobolni (Németh Tamás, többek közt a Mini legendás dobosa), így Simibe a Ludwig márka szeretete már gyermekkorában beoltódott. El kellett érnünk azt a szintet, hogy vásárolhassunk egy ilyen dobfelszerelést. Segített ebben a nagyszerű dobos és tanár Delov Jávor, akivel én is sokat játszom a Random Trip koncerteken és G. Szabó Hunor, a Qualitons kiválósága is, így sikerült beszerezni egy hetvenes évekbeli, juharfa testű Ludwig szerkót. Aztán rájöttünk, hogy mennyire szükség lenne egy Fender Bassmanre is, mert a mi hangzásunkba nem illenek a modern baszusgitár erősítők és hangfalak, plusz jött a Sápi Géza-féle csöves basszusgitár torzítópedál, amiről csak ódákat lehet zengeni, ami egy home made cucc, de felveszi a versenyt a gyáriakkal, sőt: legyőzi azokat! A basszusgitárosunk főleg Fender Precision bass gitárt használt, de most nagyon győzködöm a Rickyről (Rickenbacker), mert sok esetben arra van szükség. Stílusában és megjelenésében is őrületes hangszer.
Számodra melyik az ideális énekmikrofon?
Végig teszteltük a felhozatalt, legalább harminc félét, nekem az AKG D7 vált be, egy limitált szériás, ezüstszínű mikrofon. Ez illik a hangkarakteremhez. Ráadásul bírja a gyűrődést és tetszik is nekem. Szeretem még a Shure SM 57-et. Énekre kevesen használják, pedig nagyon jól működik arra is. Ami a zenekarunknál még érdekes, az egy szalagos space echo visszhangosító, egy Roland RE 201-es típus. Énekre, gitárra és a felvételek alkalmával is használjuk. Csodálatos berendezés, úgy szól a visszhang, ahogy annak szólnia kell! Az új lemezen számos friss hangzást használunk, ezeket Korg, Prophet és Nord hangszerekkel állítjuk elő.
Óriási vinyl, CD, szaklap és posztergyűjtő is vagy. Az milyen, amikor a tini-kori kedvenced, a Deep Purple előtt találtad magadat a zenekaroddal a színpadon?
Meséltem, hogy a gimiben játszottunk a díszteremben, szalagavatók és egyebek, és én akkoriban egyszer azt álmodtam, hogy egyik próbánkon megjelent Roger Glover, a Deep Purple basszusgitárosa, figyelmesen végighallgatott minket és azt mondta: srácok, tök jók vagytok! Aztán eltelt kb hat év, jött a lehetőség, hogy Budapestre érkezik a Deep Purple és nincs előzenekaruk. Valami csoda folytán a sajtósaink a Live Nationon keresztül elintézték, hogy mi leszünk a nyitóbanda. Na, mi már ettől készen voltunk, madarat lehetett volna fogatni velünk! Eljött a koncert napja, játszottunk előttük, tök jól sikerült, nagyon sokan láttak minket, ami szintén fontos, aztán lementünk az öltözőbe és egyszer csak kopogtak, Roger Glover állt az ajtónk előtt, bejött, és azt mondta: srácok, nagyon jók voltatok! Aranyos volt, sokat beszélgettünk, csatlakozott Ian Paice is. Sajnos Ian Gillan gyorsan visszament a szállodába, pedig számomra ő hatalmas idol!
A Rival Sonsról is álmodtál?
Róluk nem. Őket véletlenül ismertem meg. Kint voltunk az SXSW-n 2013-ban, és akkor egy blogon olvastam, hogy van egy californiai zenekar, akik Los Angelesből jönnek és ők az új Led Zeppelin. Meghallgattam, és azt mondtam, hogy tényleg! Megvettem a Head Down című lemezüket és imádtam, meg a többiek is. Aztán pár év múlva kitaláltuk, hogy lesz egy koncertünk a Budapest Parkban, milyen jó lenne meghívni egy külföldi zenekart, akiket szeretünk, legyen ez a Rival Sons. Itt jegyzem meg, hogy azt a bulit nagyon sok újságíró teljesen félreértelmezve kommunikálta, mert elkezdtek fikázni minket, hogy miért mi játszunk velük, meg miért van Dope Calypso is stb.? Hát azért, mert az a mi bulink volt! Tisztázzuk a dolgokat: mi hívtuk meg és mi fizettük ki őket! Annyira jól sikerült a közös koncert, hogy nagyon összebarátkoztunk, másnap Prágában ugyan úgy együtt játszottunk, aztán a következő évben már ők hívtak minket előzenekarnak. Előfordult, hogy kiesett az angol előzenekaruk valamiért, felhívtak mondjuk hétfőn, hogy: srácok, szerdán Strasbourg, jöttök? Hát persze! Így lenyomtunk velük kilenc-tíz bulit jobbnál jobb helyeken. Lengyelországban, Poznanban volt egy olyan buli, hogy Parazol, Rival Sons, Black Stone Cherry. Gondolj bele! Egy kétszáz fős klubban! Tényleg nagyon jóban lettünk.
Mesélj róluk!
Nagyon jó fejek! A második koncerten, Prágában, a dobosuk, Mike Miley, feljött a színpadra a koncertünk alatt az egyik számban kongázni. Scott Holiday, a gitáros egy gitársound-isten! A Rival Sons nem copy-zenekar. Egyedi dalokat írnak, nem a Zep-et másolják. Számunkra az volt a lényeg, hogy hét-nyolcszáz, maximum ezer férőhelyes klubokban telthát előtt játszhattunk. Strasbourgban másnap a villamoson megszólított minket egy srác, hogy: „jobbak voltatok, mint a Rival Sons!” Ez ám a magyar lelkesedés! A Rival Sons professzionális zenekar jó dalokkal, húzós riffekkel, patika sounddal, kiváló hangszerekkel és nagyon jó fej srácok a tagjai! Hatalmas élmény volt a velük töltött idő.
Van esélye egy magyar zenekarnak arra, hogy Európa-hírűek legyenek?
Ez generációs kérdés. Annak idején sokat játszott külföldön a Loksi és a Skorpió is, a Fonográf, a V’ Moto-Rock, a Generál és mások is. Azt kellene Magyarországon tudatosítani, hogy ez nem elérhetetlen! Nem egy zenekar számára, hanem akár tíznek is. Most akad is pár, akik mennek és játszanak showcase fesztiválokon, előzenekaroskodni kell, mindenhol próbálkozni. Az egy külön téma lehetne, hogy ebben az államnak mi a szerepe, mert akárhogy nézzük, van. Izlandról is úgy lettek világsztárok páran, hogy az állam eldöntötte, hogy ezt akarják. Elmész egy Eurosonicra, ami egy szakmai találkozó és showcase fesztivál és milyen érdekes, az utolsó WC-ben is találsz szórólapot az izlandi zenekarokról. Beindult a Sigur Rós? Igen! Meg GusGus, meg Of Monsters and Men és sorolhatnám. Ugyan ezt elmondhatom a hollandokról, a németekről. Ez nem a pénzért való kuncsorgásról szól, hanem arról, hogy neked sosem lesz annyi tőkéd, amivel felületet vásárolhatsz, hogy eljuss az emberekhez. Mi irdatlan pénzeket „égettünk el” azért, hogy menjünk és nyomjuk.
Ha megfordítjuk, a másik oldalról viszont kijelenthető, hogy a rockzene maga a lázadás, a világon a legszabadabb dolog, viszont ha ez így van, miért fogad el egy rockzenekar állami támogatást?
A kultúra állami támogatása nem működtethető pártfüggetlenül. Emiatt nehéz kérdés ez, mert ha elfogadsz támogatást, azt tőlük fogadod el. De: nem megy máshogy! Két út létezik: vagy az állam, vagy egy kiadó, akinek éppen van erre rengeteg pénze, hogy befuttasson mondjuk tizenöt magyar zenekart. Tőke és kapcsolatok nélkül ezen a pályán lehetetlen előre jutni. A kapcsolatokat építeni kell, az pedig időigényes. Akkoriban azért játszhatott az LGT is Angliában és az USA-ban, mert baromi jó volt a zenéjük, másrészt jó kapcsolatokkal rendelkeztek, harmadrészt egy állami apparátus állt mögöttük, akikben a külföldi felléptető partnereik üzletileg megbíztak. Aztán persze már ők mentek tovább, és főleg a Laux munkájának köszönhető az amit elértek, nem az Interkoncertnek...Viszont más zenekar meg éppen az állami apparátus miatt bukott el, mert szándékosan elbuktatták. Ezért van ma szükség könnyűzenei exportirodára és bocsánat, de nem érdekel, hogy azt az állam finanszírozza. Másképp nagyon nehéz áttörő eredményeket elérni. Ha csinálsz valamit, amiről azt gondolod, hogy jó, az teljesen normális elvárás és igény magadtól, hogy minél több embernek szeretnéd megmutatni. Lehet a határainkon belül maradni életünk végéig, nem derogál, de nem lenne jó, ha azt mondaná egy külföldi a gulyásleves, a Duna meg a Balaton mellett, hogy például Omega? Vagy netalántán majd sok év múlva hogy Ivan & The Parazol? A sportolóknál is nagyon erős a vágy kijutni az olimpiára. A kulturális teljesítmény mindig dobott az országimázson és annak fejlesztésén.
Nagy rajongói vagytok a klasszikus magyar beat-pop-rock zenének és tisztelitek a „Nagy Generáció” zenészeit. Sokukkal játszottatok is már…
Frenreisz Karesz volt az első, már rögtön az elején kollégaként kezelt minket és játszott velünk a valahai MR2 Petőfi Rádió Akusztikban. Másfél éves zenekar voltunk és nagyon hálásak vagyunk, hogy már akkor bevállalt minket. Azóta is jó kapcsolatot ápolunk és ez azért is fontos, mert nem lehetnek generációs lukak, a tapasztalatok megosztása, a vélemények áramlása minden területen fontos. Engem nagyon érdekel az is, hogy mi történt velük, mit éltek át, hogy viszonyulnak ehhez az egészhez, hiszen ebből nagyon sokat tanulok.
Szoktál olyat játszani, hogy fejben összeállítasz egy klasszikus magyar szupergrupot!
Hajaj!
Mondanál egyet?
Szívesen megnéztem volna egy olyan zenekart, amelyben Demjén Rózsi énekel és basszusgitározik, Papp Gyula billentyűzik, Solti János dobolna, Tátrai Tibusz gitározna.
Ez szinte megvalósult Demjén Ferenc Fújom a dalt című első szólólemezén…
Várjál, akkor mondok egy még abszurdabb felállást: Orszáczky Jackie basszusgitár, Szörényi Levente gitár és mindketten énekelnének, de angolul, Németh Karcsi billentyűzne, Joe Laux dobolna és még Tolcsvay Laci is kellene szintén billentyűzni és énekelni.
Vissza a zenekarodra: vendég basszusgitárossal vettétek fel a legújabb lemezeteket. Hogy van Tarnai János, az eredeti tag?
Két éve megbetegedett és nem tudja vállalni a fellépéseket sem. Lelkileg ez nagyon megviselt minket, ezt az új lemezünk címe is kifejezi: Exotic Post Traumatic. Felborult a ritmusszekciónk, hiszen Jani a dobosunkkal, Simon Bálinttal szinte gyermekoruk óta együtt játszottak. Hallani is a korábbi lemezeinken, hogy nagyon összeszokott kettőst alkotnak. Az ajtó nyitva áll, várjuk vissza, de az új lemezen Deli Soma, a Middlemist Red zenésze segített ki minket. Zseniális basszusgitáros és kreatív szerző is, ez hallható az új lemezen. Soma nem tudta a helyettesítést végleg bevállalni, Springer Márton, a Luckies volt gitárosa miattunk megtanult basszusgitározni, most ő van velünk a koncerteken, és úgy érzem szerencsés ez, mert nagyon jó vele a kémia.
Az új lemezeteket az Egyesült Államokban, az EastWest Studióban, Los Angelesben vettétek fel, Will Anspach producer irányításával. Manapság már itthon is jól felszerelt stúdiók állnak rendelkezésre kiváló szakemberekkel. Miben jelentett mást ott dolgozni?
Nagyon nehéz erre úgy válaszolni, hogy ne tűnjünk nagyképű, szar arcoknak. Kerestük azt a hangzást, amit a kedvenc lemezeinken hallottunk, mert úgy éreztük, hogy az nekünk is jól áll, ami felé el kellene indulni. Nagyon szerettünk volna, hogy olyan producerrel dolgozzunk, aki kicsit kiforgatja a zenénket és hozzáad olyan dolgokat, ami abszolút nem kézenfekvő. Az új lemez felvétele során sok ilyesmi történt. William Anspach sok világsztárral dolgozott, például a Red Hot Chili Peppers vagy a Muse együttesekkel, mégsem kellett úgy tekintenünk rá, mint a százvalahány Grammy-díjas Rick Rubinra, aki a legnagyobbak legnagyobbika. Will ajánlotta, hogy dolgozzunk az EastWest studióban, ott készült például a Thriller (Michael Jackson legsikeresebb lemeze, ez tartja az eladási világrekordot 47,3 millió példánnyal), Frank Sinatra ott rögzítette a My Way című dalát, de a Rolling Stones is dolgozott a falai között. Összeszedtük minden pénzünket és négy-öt nap alatt felrántottuk az egész lemezt, majd egy kisebb stúdióban a Sunset Blvd.-n még dolgoztunk az anyagon. A billentyű ezen a lemezen egy Vox Continental, a hatvanas évek legendás tranzisztoros orgonája, annak is a kétmanuálos változata, ami nagyon ritka. Más berendezésekkel is kísérletezhettünk és olyan hangzások jöttek ki, úgy szól az egész, ahogy eddig még egyetlen korábbi anyagunk sem.
Nem okozott problémát, hogy a ti szerzeményeitekbe egy idegen beleugat?
Mi ezt nem így fogjuk föl: nekem nem fáj, ha egy szakember javító szándékú kritikát fogalmaz meg. Most is felvettünk 13 dalt készre és kettő-három ment a kukába azonnal, hiába voltak szerintünk nagyon jók.
A jövő bootleggereinek ez az info most egy támpont…
Igen, vannak plusz-felvételek. Az is érdekes, hogy felvettük ott az LGT: Ringasd el magad című dalát is. Néztek ránk furán, hogy mi ez a kurva jó dal, hát, mondom, haver, ez a Locomotiv GT. Lementem az Amoeba Records lemezboltba, ami nem csak L.A., hanem a világ legnagyobb szaküzlete is talán, ahol ma is tartanak Loksi lemezeket. Amit az LGT 1974-ben ott elért, annak a mai napig megvan a lenyomata. Külön fakkja van a Locomotiv GT-nek.
Játszanak vendégek is a lemezen?
Igen, női vokál és szaxofon posztokon Candace Coles énekel és Aaron Liebowitz fúj, de a Serial Killer című dalunkban Will felesége, Ellie Fletcher vokálozik, aki Eleonore K néven a Crystal Fightersben is énekel. Sárkány Berci a Mary Popkidsből pedig ütőhangszereken működik közre.
Mikor jelenik meg az Exotic Post Traumatic album?
Március 22-én a hollandiai székhelyű Butler Records kiadásában, aztán május 3-án Budapesten, az Akvárium Klubban teljes egészében, abban a sorrendben mutatjuk be a közönségnek, ahogy a lemezen szerepel, de természetesen a régebbi dalainkból is játszunk a koncerten. Tervezünk egy európai turnét is és fellépünk a jelentősebb fesztiválokon nyáron. Júniusban újra az Egyesült Államokba utazunk, San Diegoban és Los Angelesben játszunk egy fesztiválon és klubokban is.
Pálfi József, vagy ahogy a szakma ismeri, Spulni, az egyik legtekintélyesebb magyar road-legenda a koncerthangmérnökötök. Hogyan indult vele a közös munka?
Spulni nekünk a „koncert EastWest”. Az ő keze alatt szólal meg úgy a zenekar, ahogy mi azt elképzeltük és szeretnénk. Ahogy a korábbi zenekarai, az Omega vagy az Edda szólt akkoriban, nekünk az kellett! Olyan emberre volt szükségünk, aki akkor és ott jelen volt és vágja ezt. Hihetetlenül nyitott minden újra, számára nem gond a kis „hülyegyerekek” véleményét elfogadni, kéréseit meghallgatni. Ami viszont nagyon vicces, hogy Spulni felesége volt a matektanárom a Városmajori gimiben. Mindig néztem a tablókat, hogy Pálfiné és azon gondolkodtam, ki lehet az a Pálfi, aki egy matektanárnőt vesz feleségül…
Hányas voltál matekból?
A hármas azért mindig megvolt, aztán felvételiztem a Műszaki Egyetemre, hogy ott még több matek legyen, de ott is sikerült hoznom matekból a közepest. A gépész karon formatervezést tanultam, ott diplomáztam és foglalkozom is a szakmámmal. Közben kiderült, hogy Pálfi nem más, mint az a fickó, akiről a Rock napszámosai című könyvben olvastam. Spulnival immár több mint három éve együtt dolgozunk és nagyot dobott a produkción. Ráadásul őt mindenhol ismerik és tisztelik, így egy rang és státusz a zenekarunknak, hogy ő a mi hangmérnökünk.
Mennyire kíséred figyelemmel a ma működő zenekarokat?
Léteznek nagyon jó zenekarok, többükkel nagyon jó baráti kapcsolatot ápolunk. Sajnos kevés koncertre jutok el, merő lustaságból. Delov Jávor Random Tripjeire szívesen járok, mert jobbnál jobb zenészeket hoz össze. Improvizálunk mondjuk két órán keresztül, aztán sokan jönnek oda azzal, hogy: „Hát ti erre mennyit próbáltatok?” Semennyit. Micsoda laza az, hogy felmész az A 38 teraszra és mondjuk Póka Egon beszáll öt dalra? Mikor odasúgja neked. „Na, akkor a Tobacco Road mehet, Kicsike?” És akkor három-négy és már megy is. De amúgy ez nem jam session, hanem improvizálás alapvetően. Legutóbb James (Karácsony János) is játszott így velünk. Tibusz (Tátrai Tibor) ugyan így. Élve ledarált minket, ha-ha-ha!
A legendás időkben zseniális lemezek születtek zenekarok/zeneszerzők és énekesnők együttműködésének eredményeképp, mint például Zalatnay Sarolta és a Locomotiv GT majd a Skorpió, Kovács Kati és az LGT vagy Katona Klári és Presser Gábor közös alkotásai. Ti nem gondolkodtatok el valami hasonlón?
De igen. Azt érdemes tudni, hogy nekünk csupán egy duett-felvételünk létezik, méghozzá Szeder-Szabó Krisztivel, a Room 54. Ez a dal az életművünkben egyszeri és megismételhetetlen, nagyjából úgy, ha lehet ilyen példával élni, mint a Led Zeppelin esetében a The battle of evermore, amit Robert Plant Sandy Dennyvel, a Fairport Convention énekesnőjével duettben adott elő. Készítenénk anyagot szívesen énekesnőnek, de nem tudok most olyat mondani, akit, ha meghallok, azt mondom: Jézus Mária! Szóval várnám az új Kovács Katikat nagyon! Akik nagyon jók, mint Jónás Vera, Sena vagy Schoblocher Barbi, ők járják a saját útjukat a zenekaraikkal. Vagy ott volt Fábián Juli, óriási éneklés! Ma nincs olyan nagy és szabad átjárás az énekesnők világában, mint amilyen a hetvenes években. Másrészt biztos sok olyan énekesnő létezik, akikre azt mondanám, hogy ezt nem hiszem el, csak még nem láttam és hallottam őket.
Az eddigi három lemezetek vinylen is megjelent. Miért tartod ezt fontosnak?
Van egy tendencia, miszerint a vinyl nagyon erősen jön vissza. Ez azt jelenti, hogy a minőségi zenehallgatás újra teret hódít az emberek életében. A zene újra fontos és jelen van az otthonokban, a mindennapokban, és nem csak a háttérben szól.
Ha most egy újat és nagyot kellene álmodnod, mi lenne az?
Ha azt elérnénk Európában, amit a Rival Sons, az csoda lenne. Ha megtelnének ránk 400-800 fős klubok Európa-szerte. Az igazi nagy álmom az, hogy Japánban a Budokan Hallban nyomulnánk.
Őszintén kívánom, hogy minden álmod teljesüljön!
Külön köszönet Magócsi Anikónak.
https://ivanandtheparazol.com
https://www.facebook.com/ivanandtheparazol
https://www.facebook.com/events/268300017160146
Szöveg: Rozsonits Tamás
Fotók: Éder Krisztián
2019. június 29. 07:35