MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

Az orvos válaszolt – beszélgetés dr. Bokor Gyulával

Negyvenegy éve, 1977-ben az országban elsőként egy debreceni zenekar bizonyította be, hogy vidékről is elérhető a várva várt országos siker egy rockzenekar számára. Kategóriájukban megnyerték a „Ki mit tud?” televíziós tehetségkutatót, majd a „Metronóm’77” táncdalfesztivál ezüstérmét vehették át a zenekari kategóriában. A Color zenéje ma is hiányzik a palettáról. Három Bokor-fivér alkotta a csapat magját. Dr. Bokor Gyulával Rozsonits Tamás beszélgetett.

Debrecen mellett nőttetek fel, pedagógus-szülők gyermekeként, sőt, édesanyád sugallatára alapítottatok zenekart a testvéreiddel. Hogyan indultatok?

Érdekes szó a sugallat: édesanyánk hitt bennünk! Ő volt a kultúrház-igazgató is, maga is tanult zenét. Egyszer egy gyenge képességű zenekar lépett fel nála, mire szólt nekem: „Ti jobban tudnátok játszani!” Attila tíz, Tibor tizenkettő én tizenhat éves voltam akkor. Használt hangszereket vásárolt Debrecenben és elkezdtünk gyakorolni. Már a zenei gimnáziumba jártam és hívtam magammal egy gitáros srácot, akivel egy ideig tánczenét játszottunk, jártuk a kisebb falvakat. Apám szállított minket, a testvéreim akkor még nagyon fiatalok voltak, mindjárt a szülői felügyeletet is megoldotta. Akkor léptünk előre egy nagyot, amikor a gitáros kivált és mi maradtunk a Bokor együttes. Zongoráztam, a bal kezemnél volt egy basszus-hangszer, amin tudtam hozni a mély alapokat, és énekeltem. Tibor gitározott és énekelt, Attila pedig dobolt és énekelt.

Mindannyian tanultatok zenét?

Igen, ezt a szüleink fontosnak tartották. Anyám úgy szeretett bele apámba, hogy ő akkor a csenki kórus szólóénekese volt és nagyon szerette a hangját. Ez a debreceni kollégium énekkara volt, a Magyar Állami Népi Együttes magját alkották később.

Mit szóltak az orvosi egyetemen a felvételi vizsgán a zenei gimnáziumi érettségidhez?

Zongorista akartam lenni, de fagottoztam is és zeneszerzést is tanultam. A fagott tartásától ínhüvelygyulladást kaptam, emiatt a jobb kezem technikája leromlott, ami a zongorázásban hatalmas hátrány, ráadásul bal kezes vagyok. Emiatt nem zenei pályán tanultam tovább, pedig a tanárom szerette volna. Elé álltam és közöltem vele, hogy az orvosi egyetemre felvételizek. Ehhez viszont biológiából és fizikából nagyon fel kellett készülni. A szüleim ebben is támogattak, magántanárt fizettek, hogy sikeresen felkészülhessek a felvételire. Fél évig keményen tanultam, majd felvettek egyből, aztán a legelső kémia-vizsgámon a professzor megkérdezte, hova jártam gimibe, mert úgy mondtam el a neutron szerkezetét, mintha színdarabot adnék elő.

Az orvosi egyetemet elvégezni nagyon kemény folyamat, te és később a szintén medikus Tibor öcséd közben még zenéltetek is. Hogy bírtátok?

Ráadásul a DOTE (Debreceni Orvostudományi Egyetem) akkoriban keményebb egyetem volt, mint a SOTE (Semmelweis Orvostudományi Egyetem, Budapest), ezt az itt tanuló külföldi diákoktól tudom, akik mindkét egyetemen szereztek tapasztalatokat. Főleg az első három év facsarta ki az embert. Aztán mi lettünk az egyetem zenekara DOTE együttes néven. Úgy indult, hogy első éves koromban a Csécsei-testvérek és Bessenyei Gyurka bevettek a zenekarba, aztán ők abbahagyták, másodéven már a testvéreimmel alkottuk a csapatot és elhívtuk Szalay Andrást a későbbi Panta Rhei zenekarból gitározni, így játszottunk szombatonként a bulikon. Egyre többen jöttek a városból is, nem csak az egyetemisták. Nyaranta vidéken is játszottunk.

Miből állt a repertoár?

Tibor nagyon szerette a Deep Purple-t, de a vokális zenéhez mindannyian vonzódtunk. Ez így nézett ki: Attila a tenor, Tibor a bariton, én a basszus. A Jethro Tullt harmadéves koromban fedeztem fel, Ian Anderson fuvolajátéka elvarázsolt. A „Hullaház” becenevű helyen játszottunk az egyetem területén, az volt a Klinika Mozi, előtte meg kórbonctani intézetként működött. Azokban az években formálódott és alakult ki a stílusunk. Sokat játszottunk, jó időszak volt. Akkoriban rendeztek felmenő rendszerben országos beat-pop-rock amatőr tehetségkutató versenyeket, mi a területi versenyre Orosházára csak úgy beestünk, nem is jelentkeztünk. Odamentünk Salánky Hédihez (neves rádiós zenei szerkesztő), akit Debrecenből ismerünk, hogy beszéljen Gonda Jánossal (jazz-zongorista, a Konzervatórium jazz tanszakának igazgatója volt), a zsűri elnökével, engedje meg, hogy csupán egy dalt adhassunk elő. Rábólintott, mi meg eljátszottuk a Panoptikumot, ami nyolc perc hosszú darab. Gonda János azt mondta: „Ezen a versenyen van a DOTE együttes, majd hosszú szünet, aztán a Panta Rhei és az összes többi. A többi zenész is csak kapkodta a fejét, mi pedig ráéreztünk, hogy amit csinálunk, az nagyon jó! Így kerültünk be a televíziós döntők előtti válogatóba. Ez volt a „Ki mit tud?”1977-ben, amit megnyertünk.

Milyen hatásokból alakították ki a jellegzetes Color-stílust?

A Jethro Tull, a Mahavishnu Orchestra, a Pink Floyd még éjszaka is szólt nálunk, ezekre keltünk és feküdtünk. Komolyzenét tanultam tizenhat évig, zongoráztam, fagottoztam, ez kialakított bennem egy ízlésbeli színvonalat. Tibor a keményebb zenéket, Attila a dallamosat szerette, így formálódott a világunk, amelyben komfortosan éreztük magunkat. Nagyon fontosnak tartom, hogy vidékről indultunk. A vidéki emberek képesek nagyon sokra vinni, az „Arról jöttem én” című dalban ezt meg is fogalmaztuk.

Amikor megismerte az ország a zenekart – már Color néven -, feltűnt, hogy nem csak virtuóz módon, de világszínvonalú, márkás hangszereken játszotok. Honnan sikerült ezeket beszereznetek?

A debreceni Biogal Gyógyszergyár támogatott minket, a gyár kultúrházának volt egy nagy színpada, ott próbáltunk és hangszereket is vásároltak nekünk. Aztán a kapcsolat megszakadt, mert azt szerették volna, ha a diploma megszerzése után Tibor munkába áll náluk, mint kutató orvos, de nem így történt. Visszatérve a hangszereinkre: a Fender zongorám árát a nagybátyám, Pekár Gyula, aki egy nagy debreceni gyár főmérnöke volt, fizette ki. (Később persze visszafizettem neki.) A clavinetet a Biogal vette, azt később vissza kellett adni. Attila először egy Dubán dobot használt, aztán vett egy Ludwig Blue Vistalite üvegdobot. Tibor ezért választotta a Rickenbacker 4001 basszusgitárt, mert imádta a Yes együttest és ott Chris Squire azt használta. Otthon még a nagymamát is tanítgatta, hogyan kell a hangszer nevét helyesen kimondani. Akkoriban, ha azt akarta egy zenekar, hogy komoly hangszereken és erősítésen játsszanak, akkor bizony nagyon nagy szegénység köszöntött be az életükbe. Zenélésből abban az időszakban nem lehetett meggazdagodni. A mai gyerekeknek szinte mindenük megvan, emiatt el is tűnt belőlük a motiváció. Tisztelet a kivételeknek.

A Color név honnan jött?

A „Ki mit tud?”-on még DOTE zenekarként indultunk, majd menet közben változtattunk nevet. A Color csengése hasonlít a Bokor szóhoz, másrészt az egész világon ugyan azt jelenti és közismert kifejezés.  Az egyetem nagyon büszke volt ránk, engem akkor ott kedvesen csak dr. Bokor Colornak hívtak.

A versenyen már más felállásban játszottatok, kibővült a zenekar. Miért?

Amikor a Szalay-testvérek megalapították a Panta Rhei zenekart, Andris elment tőlünk, a helyére Lámer Emil került. Pólya Laci csellistára még a zenei gimnáziumból emlékeztem, amúgy meg Attila barátja volt. Állandóan a Mahavishnut és hasonlókat hallgatták, aztán jött egy ötlet, hogy az Electric Light Orchestrának van két csellósa és mennyire megváltoztatják, felemelik a hangképet. Jó, hát próbáljuk ki, a cselló melankolikus hangulata illett a zenénkbe. Ment is minden, csak a cselló kierősítése bizonyult bonyolult feladatnak, de azt is megoldottuk. Lacival kezdtük a Panoptikumot összerakni, mi ketten ezért mindig korábban mentünk próbálni, akkor már a Pedagógus Művelődési Házba. A cselló szokatlan megszólalást biztosított a zenénknek és Laci kiváló művésze volt a hangszerének. Használtam mellotront is, ami adott egy hegedű-alapot a zenénknek, de Laci csellójátéka dominánsan hatott. Gyulyás Péterpál írta a szövegeket, ő Gulyás Pál debreceni költő unokája. Azért írta egybe a keresztneveit, hogy könnyebben megkülönböztessék a felmenőitől. Palival volt egy közös ismerősünk, egy tanárnő, Miskolczi Mária néni, aki javasolta, hogy tartsunk együtt szerzői estet, így indult a közös munka. Akkor még a Sanzonbizottságnak kellett engedélyezni a dalokat, többször is kértek a szövegekben módosításokat, amiket Pali nagyon nem bírt, így aztán rákényszerültem, hogy én is írjak szövegeket és rájöttem, hogy sikerül! Tibivel rádöbbentünk, hogy nagyon jól tudunk együtt dalokat írni, erre szép példa a „Féltelek” is. Kialakult köztünk egy nagyon erős és egymásra ható, inspiráló alkotói kapcsolat.

1977-ben megnyertétek a „Ki mit tud?” televíziós verseny popzenei kategóriáját, majd a Metronóm’77 táncdalfesztiválon a zenekari kategória ezüstérmét. Ez azt eredményezte, hogy azonnal országosan ismertté váltatok. Nehéz volt feldolgozni a gyorsan jött sikert?

Nagyon kemény volt mindkét verseny, mert élőben játszottunk komoly felkészültségű „ellenfelekkel” szemben, ami sok stresszel járt. A zsűri is nagyon szigorúan bírált, olyan zenei szaktekintélyekkel, mint például Petrovits Emil zeneszerző vagy Pernye András zeneesztéta és a színész-óriás Major Tamás. A közönség reakciója valamit már előre vetített, mert a produkcióink végén nem akarták abbahagyni a tapsot. Nagyon jól esett, különösen azért, mert vidékről jöttünk. Meg azt hiszem, a szerencse is mellénk állt.

Hogyan fogadott benneteket a budapesti szakma?

Várszegi Gábor, aki akkor a Geminiben játszott, odajött hozzánk és gratulált: „Gyerekek, nagyon jók vagytok! De azt tudnotok kell, hogy Budapest Európa, Magyarország meg a vidék!” Mondtam neki: „Hogy mondhatsz ilyet?” Annyira mérges lettem rá! Aztán később adott jó tanácsokat, sőt, be is akart lépni a Colorba. Az volt a fő problémájuk velünk, hogy szerintük mi más szakmában akartunk érvényesülni, mint amit tanultunk. Mit keresünk mi, orvosok a zenei világban? A másik oldala ennek: később, amikor mentőorvoskodtam, az akkori Magyar Ifjúság címlapján szerepeltünk, egy esetnél a tini srác mutatta az apjának a fotónkat és az apja azonnal egy másik orvost hívott helyettem. Nem bízott bennem. A zenekaroknak meg az volt a bajuk, hogy felbukkant egy társaság, akik csak hobbyból zenéltek, indultak két országos versenyen, az egyiket megnyerték, a másikon másodikak lettek, mit keresnek ezek itt egyáltalán? Mi pedig nem ismertük, hogyan működik a zenei élet, ki kicsoda és hogy kell működtetni egy zenekart professzionális szinten. Budapesten működött minden: lemezgyár, televízió, rádió, ORI, sanzonbizottság. Még az akcentusunk is más volt, hajdú-bihari tájszólásban beszéltem, amiért gyakran kinevettek. Az ország különböző tájegységekből áll és mind-mind ugyan olyan része a hazánknak. Voltak persze, akik azonnal barátságosan közeledtek hozzánk: Benkő Laci nagyon aranyos ember, jó zenész és kitűnő menedzser. Ő már a televíziós verseny próbáin meglátogatott minket, mert hallotta valakitől, hogy érdekes a zenénk. Akkor az Omega a space rock-korszakát élte és a mi zenénkben is voltak hasonló elemek. Meghallgatott minket és azonnal összebarátkoztunk. Amikor győztünk, rohant oda hozzánk, hogy: „Gyerekek, gyertek fel hozzám, ünnepeljük meg nálunk a győzelmeteket!” Elájultunk persze, hogy az Omega főnöke házibulizni hív minket az otthonába! Nagyon boldogok voltunk, hogy győztünk és Laci osztozott az örömünkben. Persze, mi akkor még azt sem tudtuk, mi merre, hány méter. Benkő Laci sok mindent megtanított, azóta is jó barát! Nemes Laci, aki az Omega főtechnikusa volt akkoriban, mesélte, amikor később velünk utazott egy román turnén, hogy az első lemezünket az Omega együttes azonnal megvette és az egész csapat kollektív meghallgatta egymás után ötször. Érdekelte őket, hogy mi mit csinálunk. Mondom, volt kapcsolódás a zenéink között a space rock miatt. Hát persze, mi is meghallgattuk az Omega lemezeit egymás után még tízszer is. Romániában a turnén Katona Klárival utaztunk és ő elénekelte a Ne sírj című gyönyörű dalát, amit Demjén Feri neki írt. A szám végén az erdélyi városokban a közönség a dalt követően negyed óráig tapsolt és ütemesen kiabálta: „Nem sírunk!” Ömlött rólam a verejték, hogy mi lesz ebből? Két sorban álltak a katonák és a rendőrök a teremben. Aztán megúsztuk, sőt, még köszönő levelet is írt a román vendéglátó hivatal, hogy milyen nagyszerű koncerteket adtunk és példamutatóan viselkedtünk.

A dicsőséges 1977-es évben már jött is a nagylemez-felkérés?

Dr. Erdős Péter azt kérte, hogy először kísérjük Szűcs Jutkát az első lemezén. Aztán később, amikor az első Color lemezt felvettük, meghallgatta a Panoptikumot és nem tudta hova tenni, azt kérdezgette, hogy hát ez meg mi? Ő üzletember volt és arra gondolt, hogy ezt az anyagot nem tudja majd eladni. A magyar fiatalság viszont felkészülten és jól fogadta az albumot.

A Szűcs Judit nagylemez felvételein együtt dolgoztatok a Skorpió zenészeivel, így az Omega mellett már egy másik hazai csúcszenekar is a Color barátja lett. Az igaz-e, hogy a lemezgyár azt szerette volna, ha Koncz Zsuzsa aktuális lemezét is ti veszitek fel Szörényi Levente közreműködésével?

Pontosan erről volt szó, de az a lemez nem valósult meg, mert Katona Klári kért minket, hogy kísérjük el Lengyelországba, Romániába és a Szovjetúnióba. A Szűcs Judit-lemez felvételein pedig, amikor bejött a háromnegyed Skorpió, mi úgy néztünk rájuk, mint a bálványokra, ami pillanatok alatt teljesen baráti viszonyba ment át, annyira közvetlenek és aranyosak voltak. Nekünk az volt az első stúdió-munkánk, ők meg, mint rutinos profik, hamar átsegítettek minket a kezdeti nehézségeken. Papp Gyuszi azóta is úgy szólít, hogy „komám”. Németh Gabi is hamar összejött Attilával, Totya meg egy briliáns gitáros és nagyon jó srác. Jól sikerült a lemez, még Szörényi Levente is dicsérte, pedig ő aztán nem az a diszkós típus, Jutka meg nagyon befutott vele. Ez volt a „Táncolj még!” című album.

Mindezek mellett az orvosi pályát is gyakoroltátok…

Tibor akkoriban még egyetemista volt, fogorvos szeretett volna lenni, mert úgy gondolta, hogy az jól megfér a zenével. Én egészségügyi szervezést és közegészségtant tanítottam, elég korán bekerültem az egyetemre oktatónak, beindult a tudományos pályám. Közben mentőztem Debrecenben hosszú ideig, hogy a gyakorlattól se szakadjak el. Ott aztán rengeteg tapasztalatra tettem szert. Kemény dolgokat láttam. Később a budapesti egészségügyi főiskolán tanítottam, mint adjunktus, mellette kórházban is dolgoztam és az EGIS gyógyszergyár üzemorvosaként is tevékenykedtem. Mellette szerveztem a zenekart és turnéztunk. Egyszer édesapám bejött a mentőállomásra és azt mondta: „Gyuszikám, belőled Debrecenben professzor is lehetne, meddig akarod még ezt a zenélést folytatni?” Mondtam neki, hogy most annyira megindult és nagyon szeretem… aztán, amikor kiköltöztem az Egyesült Államokba, ugyan ezt mondta… valószínűleg neki velem kapcsolatban az volt a nagy álma, hogy otthon az egyetemen professzor legyek. Most elmeorvos vagyok, Tibor pedig reumatológus, mozgásszervi betegségeket gyógyít szintén az Egyesült Államokban. De vissza zenéhez: a ’70-es években a magyar rockzenének komoly tekintélye volt Európa-szerte.

Nem akarták a Colort szétkapni más zenekarok? Hívtak benneteket máshova?

Attila öcsém magas hangja ritkaság számba ment, talán csak Révész Sanyinak volt hasonló. A Panta Rheibe hívták és Szigeti Feri is kérdezgette, mit szólnánk, ha Attilát átcsábítaná énekesnek? Akkor alapította a Karthagót. Nem nagyon kapacitáltak minket, mert azt gondolták, hogy a testvérek úgysem hagyják ott egymást. Érdekes a zenekari dinamika, ha testvérek játszanak egy csapatban. Az „idegen” tagoktól tart az ember, de amikor testvérek játszanak együtt, ott sokkal brutálisabb a viszonyrendszer. Együtt nőttek fel, egy asztalnál ültek, együtt birkóztak, bunyóztak. A másik, hogy a szülői védőernyő minden testvér fölé kiterjedt. Mint egy pajzs. A szüleink folyamatosan azt erősítették bennünk, hogy mi így, hárman együtt vagyunk erősek, és hogy mindig támogassuk egymást, akkor is, ha már idősebbek leszünk. Így aztán fel sem merült bennünk, hogy bármelyikünk elmenjen más zenekarba. Felkai Miki is azért került a Colorba, mert osztálytársam volt.

1978-ban kijutottatok Svédországba koncertezni, de egy taggal kevesebben érkeztetek haza. Hogy lehetett ezt akkor megúszni?

Az egy „visítós” helyzet volt. Pólya Laci sorkötelesként még nem vonult be, emiatt nem utazhatott volna Nyugatra. Személyesen felelősséget vállaltam érte. Képzelheted! Utolsó nap eltűnt a csellójával együtt, mi meg elindultunk haza, rettegve, hogy itt a vége a zenekarnak. Valahogy túléltük, de attól kezdve rajtunk voltak, figyeltek bennünket.

Akkor is csúnya dolgok történtek a zenekar háza táján, amikor Lámer Emilt Felkai Miklós váltotta…

Felkai Miki osztálytársam volt a zenei általános iskolában. Új gitárosra vágytunk, akinek a megszólalása olyan, mint Miklósé. Amikor Emilnek elmondtuk, hogy szeretnénk, ha Miklós csatlakozna, nagyon rosszul fogadta. Attól kezdve a családjával együtt sokat tettek keresztbe nekünk. Különösen, amikor Attila külföldre távozott, mert kettejük között húzódott egy vitás gazdasági ügylet is. Nem akarok megvádolni senkit, de attól kezdve megszaporodtak a házkutatások, sőt, az útleveleinket is elvették. Ez is szerepet játszott abban, hogy később magam is távoztam az országból, amúgy soha az életben eszembe nem jutott volna, hogy elhagyjam a hazámat.

A Color hangképe és a stílusa is megváltozott Miklós érkeztével. Azt írták a korabeli lapok, hogy a west-coast stílus, a Boston, a Kansas, a Journey, a Foreigner, a Styx és a Toto hatott rátok, én inkább a kanadai Saga együttes stílusjegyeit vélem felfedezni. Mennyire volt ez tudatos váltás?

A lemezgyárban nagyon örültek, hogy Felkai Miklós érkezett hozzánk gitárosnak. Változott a stílusunk, populárisabb lett úgy, hogy közben az igényességből sem engedtünk. A Saga zenéje tele volt szintetizátorokkal. Elképesztően jól szólt az a zenekar! Annyira megfogott minket a hangzásuk, hogy csak ámuldoztunk. Még a basszus hangokat is Moog Taurus szintivel játszották. Nem másoltuk a Sagát, de ötleteket merítettünk a megszólalásukból. Persze, ha valamit sokat hallgatsz és dúdolsz magadban, az ott marad az agyadban, de ez más zenéknél is így működik. Amikor itt játszottak nálunk a Budapest Sportcsarnok megnyitóján, személyesen is találkoztunk velük és csodálkoztak, milyen mélyen ismerem a munkásságukat, mert olyan részletekbe menő kérdéseket tettem fel. Látod, kanadai zenekarról van szó, minden lehetőség adott volt számukra, mégsem lettek valóban világhírűek. A Pink Floyd vagy a Genesis szintjét meg sem közelítették. Sokat gondolkodtam, mi lehet ennek az oka, mert kitűnő a zenekar, de nem jöttem rá ez idáig. Vissza a Colorra: sokkal gitárcentrikusabbá váltunk. Emlékezetes Miklós Gibson Flying V hangszere, de én is vásároltam újdonságokat, például Polymoog szintetizátoron játszottam a legvégén. Stark Feri csatlakozott hozzánk a harmadik lemez felvétele körül a másik billentyűs állásban, hogy minél több szinti szólalhasson meg.

Az „Új színek” című lemezetek óriási siker lett, mindegyik dal slágerré vált, a „Féltelek” folyamatosan nyolc hónapig vezette a Magyar Ifjúság slágerlistáját, mára klasszikussá nemesedett. Aztán Attila elhagyta az országot. Ezt hogyan hevertétek ki?

Megfagyott még a levegő is körülöttünk! Nekem sem mondta el, mire készül. Onnantól kezdve az volt a dolgunk, hogy túl kell élni ezt a csapást is. A harmadik lemezen már sok az elektromos dob, de dobosként játszott velünk többek között Király Tamás és Varga Endre is. Akkorra én már nem nagyon szóltam bele, hogy milyen zenei irányt kövessünk. A „Jön még…” című dalt teljesen egyedül vettem fel némi ütős segítséggel, ha valaki azt figyelmesen meghallgatja, abból már kitűnik, hogy akkor már nagyon készültem elmenni az országból. Tibor szintén. El is mentünk, emiatt a lemez nem jelenhetett meg, csak jóval később, az „Új színek” CD-változatának bónuszaként pár dal.

Nagyon előkészítettétek azt, hogy elhagyjátok az országot?

Egyáltalán nem. Sőt, pont akkor mentünk ki, amikor az Egyesült Államokban megváltozott a diplomák honosítására vonatkozó törvény. Addig egy napig tartó vizsgát jelentett, aztán nagyon megszigorították, mi három teljes napon át vizsgáztunk. Az volt a legborzasztóbb, hogy itthon szegény apámat leköpdösték az utcán, amiért mind a három fia disszidált. A szüleimnek nehezebb sors jutott, mert ők maradtak itt. Münchenbe mentünk először, még oda is kiutaztak a Belügyminisztérium emberei és próbáltak győzködni, hogy menjünk vissza. Az Egyesült Államokban a diploma honosítási vizsga pokolian kemény próbatételt jelentett, gyakorlatilag újra tanultam a komplett egyetemi anyagot. Amerikában nem fogadnak el automatikusan máshol szerzett diplomát, folyamatosan özönlenek oda a világ minden részéről komoly szakemberek. Az Egyesült Államokban nagyon profi képzést kapnak az egyetemi hallgatók és azt a szintet mindenkitől elvárják. Ha az alapvizsgák sikerülnek, csak akkor lehet szakosodni, ami még plusz éveket jelent úgy, hogy előtte más országban akár már évekig sikeresen praktizáltál.

Miért fordult az érdeklődésed a pszichiátria irányába?

Az emberi boldogság nem attól függ, hogy minden rendben van veled: tele van a gyomrod, repes a szíved, meg egyebek. Mentőorvosként, ha megkérdeztem a beteget, hogy van, éreztem, hogy nem igazán értem a választ. Nem tudtam változtatni a körülményein, de úgy gondoltam, a lelkét meg kell gyógyítanom. Mindig mélyen érdekeltek az emberi érzelmek, te is tudod, hiszen ismered a szövegeket, amiket a zenekarban írtam. Az érzelmek nagyban meghatározzák az emberi életet. Hogy miért az Egyesült Államokban szakosodtam erre a területre? Úgy gondolom, Magyarországon nincs meg a megfelelő tekintélye a pszichiátriának, ott viszont nagyon komolyan veszik. Pedig ha az érzelmeid nincsenek rendben, nem úgy végzi az agyad az irányítást, ahogy kellene. Nem működik hatékonyan. A számítógépeket is karban kell tartani. Ha egy beteg agy írja újra a programot, az biztos, hogy rossz lesz. Segíteni szeretnék, hogy ne így történjen.

Nem zavarja a pácienseidet, hogy habár kitűnően, de akcentussal beszéled az angolt?

Ez inkább segít, sokkal könnyebben megnyílnak. Nem azt látják bennem, hogy én vagyok az orvos a hatalom oldalán, hanem ezt egy kis „gyengeségnek” értékelik, és emiatt talán jobban bíznak bennem.

Véleményed szerint miért vezeti Magyarország az öngyilkossági és az alkoholizmus statisztikai listákat világszinten? Tényleg „sírva vigadunk”, mi magyarok? Hogyan látod ezt magyarként, mégis távolabbról?

Nagyon sok elmélet született erre, de a tények nem hazudnak: sajnos ez így van. Ám ennek a másik oldala, hogy pont emiatt születnek itt gyönyörű zenék vagy más érzelmes művészeti alkotások. Sajnos az általad említett listákon hosszú évtizedek óta mindig az első ötben szereplünk. Büntetjük egymást és magunkat is. Azt is megfigyeltem, hogy Magyarországon nagyon erősen jelen van a düh, a harag, sőt, a gyűlölet érzése. Ezzel foglalkozni kellene, mert kis nép vagyunk és mégis öljük egymást. A válások és az autóbalesetek száma is nagyon magas. Azt ne várd tőlem, hogy ezeknek a miértjét itt és most megmagyarázzam.

Jut időd a zenére is?

Természetesen! Amikor a Harvard Egyetemre jártam, ott a vizsgaidőszakok végi bulikon állandóan zenéltem, sok csasztuskát is írtam, ami a személyes érintettség miatt nagy sikert aratott mindig. A komolyabb dolgokról szólva: múlt év őszén egy halásztelki stúdióban rögzítettem egy új dalomat, az a címe, hogy „Elszalasztott idő”. Úgy hiszem, hogy a saját generációm gondolatait és érzelmeit sikerült ebben a dalban kifejeznem, azt, hogy milyen gondolatok foglalkoztatják az életük második felét járó embereket. Több dalt is írtam az utóbbi időben, szeretnék egy új anyaggal jelentkezni a közeljövőben, akár egy DVD kiadvánnyal, ahol a dalokat vizuális köntösbe öltöztetjük.

Sokunk dédelgetett vágyát kérdezem: láthatjuk a Color zenekart még élőben?

Ez bizony nagyon nehéz szervezési feladat: Tibor Los Angelesben, Attila Budapesten él, én pedig Bostonban. A próbákhoz sok energia szükséges, de keressük a megoldást. Addig is én írogatom a dalaimat és rögzítem is őket, ha jut rá időm. A FB oldalamon ezeket bárki meghallgathatja. Szeretném, ha a dalaim minél több emberhez elérnének!

https://www.facebook.com/from.color
Diszkográfia:
Color (Hungaroton, Pepita, SLPX 17 567), 1978. (CD: Hungaroton, HCD 17567, 3 bonus trackkel, 1999.)

Új színek (Hungaroton, Pepita, SLPX 17674), 1982. (CD: Mambo Records, HCD 37 973, 8 bonus trackkel, 1999.)

Rozsonits Tamás


2018. június 30. 10:12

Minden jog fenntartva. 2018 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA