GIBSON 1958 - A Modernistic-sorozat története
Az elmúlt hetekben nyugtalanító hírek érkeztek az egyik legnagyobb múltú amerikai gitármárka, a Gibson háza tájáról. Az elmúlt 116 év folyamán a világnak örökérvényű modellek és forradalmi jelentőségű fejlesztések sokaságát adó cég a híradások szerint csődközeli állapotba került. A Michigan államban található Kalamazoo városában 1902-ben alapított vállalkozás nem egy ízben került már hasonló krízishelyzetbe gazdag történelme során, és noha a mostani helyzet komolynak tűnik, arra azért mérget lehet venni, hogy a jól csengő márkanév ezután is bizonyosan fennmarad, a legendás hangszerek nem kerülnek le egyhamar a gyártósorokról.
A Gibson ráadásul idén nem akármilyen évfordulót ünnepel: pontosan 60 éve, 1958-ban mutatták be először azon szériákat, melyek először értetlenséget és zsigeri elutasítást váltottak ki a gitáros társadalom tagjaiból, később viszont az egyetemes gitárépítés legnagyobb horderejű fejlesztései közé írták be magukat - e modellekre tekintünk vissza az alábbiakban.
A Gibson már a XX. század első évtizedeiben elévülhetetlen érdemeket szerzett az akusztikus és archtop-jellegű gitárok gyártása terén, 1935-től kezdődően pedig öles lépéseket tett az elektromos hathúros hangszer populárissá tétele érdekében. Úttörő mivoltuk révén a Gibson hangszerei kiválóan prosperáltak már azon évtizedekben is, lévén a harmincas évek elsőszámú gitárosa, Charlie Christian is az ő hangszereiket népszerűsítette, a valódi aranykor azonban akkor vette kezdetét, amikor 1950-ben Ted McCarthy került a cég igazgatói székébe.
McCarthy 1966-ig töltötte be a legmagasabb tisztséget a Gibsonnál, hivatali ideje alatt pedig vezető tervezőként is tovább tevékenykedett. Egész sor felbecsülhetetlen jelentőségű újítást vezetett be, kezdve attól, hogy Leo Fender Telecasterére adott csattanós válaszként Les Paullal karöltve elkészítette a Gibson Les Paul Gold Top modellt, ami később minden idők egyik legversenyképesebb tömör testű elektromos gitárkonstrukciójaként vonult be a históriákba. Noha Fenderhez hasonlóan soha nem gitározott, agilis szakemberként egyetlen célt tűzött ki maga elé: a hangszerek mérnöki szempontból történő tökéletesítését. McCarthy nevéhez fűződött a Tune-o-matic húrláb feltalálása, melyet 1953-ban alkalmazott először a Gibson Super 400 nevű archtop gitáron, de úgyszintén komoly szerepet játszott a Seth Lover által kikísérletezett PAF humbucker pickup végleges formába öntésében és populárissá tételében, és akkor még nem is beszéltünk egyik legzseniálisabb fejlesztéséről, az általa megalkotott ES-335 gitármodellről, a vékony testű, félig üreges jazzgitárok alfájáról és omegájáról, mely 1958-ban látott napvilágot.
Az 1958-as év minden szempontból fordulópontot jelentett a Gibson életében: az ambíciózus ES-335 mellett megjelent a Les Paul Gold Top ráncfelvarrott verziója, a Standard, ami két humbuckerrel, Tune-o-matic húrlábbal, és lángoló cherry sunburst kivitellel büszkélkedett. McCarthy azonban nem elégedett meg ennyivel: mivel hosszú ideje zavarta, hogy Leo Fender egyszerűbb felépítésű, eredendően tömeggyártásra tervezett Telecastere és Stratocastere nagyobb üzleti sikereket könyvel el, mint a Gibson művészi módon megmunkált hangszerei, úgy döntött, felveszi a kesztyűt, és megpróbál betörni Fender területére. Ebben persze az is közrejátszott, hogy Leo Fender korábban ötlettelennek és unalmasnak nevezte a Gibson gitárjait, amit McCarthy meglehetősen zokon vett.
Ahogy Leo Fender, úgy McCarthy is az ötvenes évek autóiparából merített inspirációt annak érdekében, hogy az ódivatúként elkönyvelt Gibsont korszerűbbé tegye, elképzelései pedig egyenes vonalak alkotta radikális formákban öltöttek testet. A tervezés 1956-ban vette kezdetét, melyet külsős szakemberek bevonásával igyekezett hatékonyabbá tenni. A nagy ötletelés számtalan vázlat elkészültét eredményezte, végül azonban mindössze három dizájn maradt fenn a rostán, ezekre 1957. június 20-án nyújtottak be szabadalmi kérelmeket az illetékes amerikai szabadalmi- és védjegyhivatalhoz.
McCarthy stílszerűen Modernistic névre keresztelte a három új típust tartalmazó szériát, melynek legelső példánya egy háromszög alakú hangszer volt. Mivel ez a korai darab hivatalosan sosem öltött testet, valószínűleg úgy nézhetett ki, mint valami nagyra nőtt balalajka. A krónikák szerint a rettenetesen rossz súlyelosztás miatt a testet már a kezdetekkor átalakították, a háromszögből így lett V-alak, amit az 1957-es Cadillac Eldorado Biarritz hátsó légterelő “szárnyai” ihlettek. A hangszer fejét a testhez igazítva fordított V-alakban határozták meg, melyre 3-3 hangolókulcsot helyeztek el szimmetrikusan. A húrláb elgondolása a korábban bevált Tune-o-matic elvén alapult, annyi módosítással, hogy a húrokat a stopbar tailpiece-t kiiktatva egy látványos V-alakú fémlapon keresztül átvezették a testen. A konstrukció tekintetében bizonyos mértékben megőrizték a Gibson-sajátosságokat, így a két humbuckeres elektronikát, a ragasztással rögzített nyakat és a 24,75 inches menzúrát, a domborúra faragott fedlapot viszont elhagyták, az addigi legfőbb faanyagként szolgáló mahagónit pedig felváltották egy másik egzotikus fafajjal, a Nyugat-Afrikából származó, könnyebb, világosabb, és felületkezelés szempontjából célszerűbb limbával, amit korina néven jegyeztettek be, és lap steel gitároknál már sikerrel alkalmaztak 1955-ben.
A második számú modell még futurisztikusabb jellemvonásokkal bírt, nem véletlenül nevezték el Futurának. A gitártest körvonalai bizarr konkáv síkidomot határoltak, az elgondolás leginkább egy elfuserált rombuszra emlékeztetett: a mély húrok felőli oldal hátsó részét csúcsosan megnyújtották, akárcsak az ezzel átellenben lévő alsó szarvat, a maradék két sarkot viszont jóval kisebbre vették. Az így kapott alakzat nem túl meglepő módon nyomokban sem emlékeztetett a konvencionális nyolcas alakú gitártestre. A konstrukció fizikailag ugyanazokkal a paraméterekkel rendelkezett elektronika, szerelvények, és alapanyagok tekintetében, mint a Flying V, bár eleinte kísérleteztek a mahagónival, illetve ennek korinával történő házasításával. A hangszer feje hosszú utat tett meg, míg elnyerte végleges formáját: először egy aszimmetrikus V-alakot mintázott (évtizedekkel később a Dean gitároknál bukkant fel ez az elképzelés, szinte ugyanígy), majd megállapodtak az azóta híressé vált, és sokak által lekoppintott banán-, avagy hokiütő-formánál. Ekkor a hangszert már Explorernek hívták.
Ha a Flying V és az Explorer bizarrnak és formabontónak tűnt, akkor mindez hatványozottan igaz volt a Modernét illetően: zavarba ejtő eklektikussága láttán olybá’ tűnt, mintha a mérnökök rajzasztalán a Flying V terve egy játékboltok polcaira szánt bumeráng vázlatával karambolozott volna végzetesen. Noha McCarthy és néhány munkatársa évtizedekkel később is bizonygatta, hogy volt néhány prototípus belőle, más szakemberek, például az akkori gyártásban effektíve részt vett Jim Deurloo (a Heritage gitárcég későbbi alapítója) szerint a Moderne valójában mítikus Grál-legenda, lévén a tervrajz 1980-as rehabilitálásáig egyetlen darab sem készült a hangszerből. Némileg árnyalja a képet, hogy Billy Gibbons máig esküszik arra, hogy a gyűjteményében találni egy Les Paul-fejjel ellátott prototípust 1958-ból (magam is láttam koncerten Gibbons kezében Modernét, de az eredetileg kitalált, bunkósbot-szerű fejjel gyártott példányt), és egy másik hajdani Gibson-mérnök, Rendall Wall is az ‘58-as Moderne létezését támasztja alá, a gitártörténészek azonban egyetlen olyan kézzel fogható példány fennmaradásáról sem tudnak, ami minden kétséget kizáróan bizonyítaná a szóban forgó évjárat létezését.
Ami a Modernistic-széria 1958-as fogadtatását illeti, a Chicagói Palmer House-ban megrendezett éves NAMM Show alkalmával bemutatott, szőke kivitelben pompázó Flying V és Explorer rögvest heves reakciókat váltott ki a szakmából. Egyesek teljesen őrültnek tartották McCarthy törekvéseit, mások viszont meglátták bennük az invenciót. Ilyen volt Lonnie Mack bluesgitáros is, aki a Flying V egyik legelső népszerűsítőjévé vált, ráadásul annak Bigsby-tremolós változatát preferálta. A kuriózumként elkönyvelt modellek körül mindenesetre forrt a levegő, ami akár McCarthy malmára is hajthatta volna a vizet, az őket övező figyelem azonban üzleti sikerekben nem tudott manifesztálódni. A Les Paul Standarddal azonos árkategóriájú, azaz 247,50 dollárba kerülő Flying V-ből 1958-ban 81, 1959-ben pedig mindössze 17 példány talált gazdára, az Explorer pedig még ennél is gyászosabban teljesített: ‘58-ban 19, egy évvel később pedig mindössze három darab kelt el belőle, ami egyfelől érthető, hiszen mire az Explorerek legördültek a szalagról, és szállítható állapotba kerültek, a Flying V gitárokon a kereskedők még mindig nem voltak képesek túladni.
A relatív sikertelenség arra kényszerítette McCarthyt, hogy 1959 végén leállíttassa mind a Flying V, mind az Explorer gyártását, de előbbi megmaradt alkatrészeiből a hatvanas évek elejéig még tovább 20 példányt raktak össze a Kalamazoo-i gyárban. A történetnek azonban korántsem lett vége, ugyanis voltak gitárosok, akik továbbra is kitartottak a különleges alakú hangszerek mellett: Dave Davies, a Kinks gitárosa előszeretettel pengetett Flying V-t, a blues-hős Albert King számára pedig rövid úton a legfontosabb eszközzé vált a fura fecskefarkú jószág. Mindezt látva a Gibsonnál 1967-ben úgy gondolták, talán ideje lenne feléleszteni a Flying V-t, ami meg is történt, noha némileg más koptatóval és kapcsolószerkezettel. Ebből a szériából még Jimi Hendrix is használt néhányat, az 1970-es években pedig a feltörekvő metal-gitárosok, a Judas Priest-es K.K. Downing, valamint Rudolf és Michael Schenker minden korábbinál hatékonyabb módon hozták vissza a hangszert a köztudatba. A nyolcvanas években a Flying V és az Explorer már a legmenőbb elektromos gitárok közé tartozott, Eddie Van Halen, Matthias Jabs, James Hetfield és Kirk Hammett láttán rock- és metal-gitárosok ezrei szaladtak a hangszerboltokba, a Gibson pedig alaposan meg is lovagolta a hullámot. Az ‘58-as Korinák autentikus módon való újrateremtése mellett ekkor már egy ideje gyártották a V2 nevű, cizelláltan megmunkált, V-alakú hangszedőkkel ellátott modellt (amit sikertelensége okán három év után, 1982-ben kivontak a forgalomból), és végre gyártásba tették a Modernét is, ami az 1980-as atlantai NAMM Show-n debütált.
A korát egykoron jócskán megelőző sorozat népszerűsége azóta is töretlen, ami hűen mutatja Ted McCarthy eredeti elképzeléseinek horderejét, vitalitását, és előremutató mivoltát. Ebben az esetben is bebizonyosodott, hogy noha az úttörők törvényszerűen elbuknak, a sors azért igazságot szolgáltat: amire 1958-ban még nem állt készen a világ, azt negyed századdal később tárt karokkal fogadta. McCarthy dédelgetett kedvencein ma is olyan hősök játszanak, mint Joe Bonamassa és Lenny Kravitz, hangszeriparra gyakorolt hatásuk pedig gyakorlatilag felbecsülhetetlen: talán a Fendert leszámítva minden nagy konkurens előállt már a maga V-alakú és Explorer-formájú gitárjával, és még az egykoron lesajnált, 2013-ban viszont újfent kiadott Moderne impressziói is nyilvánvalóak, elég csak azon Jackson Concorde V hangszereket említeni, amiket Randy Rhoads pengetett előszeretettel.
Nyilván felmerül a végére a kérdés: vajon az eredeti ‘58-as és ‘59-es Korinák hol és hogyan végezték? Legtöbbjük egyértelműen megszállott gyűjtők vitrinjeiben, illetve bankok és aukciós házak trezorjaiban, néhányuk pedig olyan vintage-őrült zenészek felszerelésében, mint Keith Richards, Tom Petty, Nancy Wilson, Richie Sambora, valamint a már említett Schenker-testvérek, Eddie Van Halen, vagy Billy Gibbons. Bizonyos helyeken ma is találni egy-két eladó példányt, úgy 250 ezer dollár körüli áron, ha valakit érdekelne esetleg…
Írta: Danev György
Felhasznált irodalom:
Walter Carter: The Gibson Electric Guitar Book
Tony Bacon: The Ultimate Guitar Book
Ronald Lynn Wood: Moderne: Holy Grail of Vintage Guitars
Guitar Player magazin különböző számai
2018. június 26. 09:19