Lelki küszöbök
A magyarországi rendszerváltozás évében, amikor a klasszikus rockzene épp Csipkerózsika álmát aludta (kérdés, azóta feléledt-e igazán, vagy csupán fél kómában leledzik éppen?) valóssággal berobbant a köztudatba egy banda, amely az akkor még csupán ízlelgetett Köztársaság, vagyis Republic néven ontotta magából könnyen megjegyezhető, punkos beütésű, rock alapokon nyugvó, népzenei elemeket felvonultató muzsikáját. Menetelésüket számos kiadvány, valamint élő koncert kísérte. A szinte töretlen pályaívet rövid időre megszakította ugyan az alapító-frontember Bódi László Cipő váratlan halála, ám 2013-tól a másik alapító viszi tovább a három évtizedes hagyományt a bandával. Hogy a visszakapaszkodáshoz milyen módon és mekkora akadályokat kellett leküzdeni, valamint hol tart ma a Republic, arra Boros Csaba zenekarvezető, basszusgitáros, énekes adja meg a választ.
Még mindig az ország legrosszabb rock zenekarának tartjátok magatokat?
Ezt a titulust minden albumunkon megjelentetjük angolul, hogy a külföldiek is tudomást szerezzenek róla, de a koncerteken is elmondom. A szlogen egyébként a zenekar 1990. februári megalakulásához köthető, amikor még javában tombolt a diszkó láz, és a jelenhez hasonlóan mindenki a legjobb bandának tartotta magát. Ekkor találtuk ki, vagy jöttünk rá, hogy a sok „legjobb” között nem fér el még egy, így kineveztük magunkat „Magyarország legrosszabb beat-, illetve rock zenekarának”, hogy ezzel is különbözzünk a többiektől. Erre egyébként nyugati példa is akad, méghozzá a Rolling Stones esetében, akik „Világ legrosszabb rock and roll bandája”- ként hirdették magukat.
A kérdésre válaszolva: amellett, hogy a kinyilatkoztatást büszkén vállaljuk, nyilván már akkor sem, de ma sem gondoljuk komolyan.
Cipő immár hat éve nincs közöttünk, de a szellemiségét fontosnak tartjátok életben tartani. Egyrészt a 2013-as Őrizz engem turnéval, másrészt az első nélküle fölvett dallal (Vigyük tovább) világos üzenetet küldtetek a közönség felé: a Republic él. Pedig az újabb kezdetek aligha alakultak simán…
Egyetlen pillanatig sem volt kétséges, hogy a megkezdett munkát szeretnénk folytatni. Természetesnek tartom, hogy az első lépések bizonytalanul alakultak. Cipővel huszonhárom évet töltöttem a Republicban, de már előtte is, 1986 óta ismertem. Vele nem csupán egy karizmatikus egyéniséget vesztettem, de olyan barátot, zenésztársat is, akivel családi szinten is összejártunk, s akivel a gyerekeink együtt nőttek fel. Azon túl, hogy hiánya gyógyíthatatlanul fájó, a zenekar motorjaként pótolhatatlan űrt hagyott maga után. Mégis talpra kellett állnunk. Ezt az űrt első körben másik énekessel próbáltuk kitölteni, ám hamar be kellett látnunk – különösen nekem –, hogy ezt kívülről érkezett emberrel nem lehet megoldani. Félreértés ne essék: Sipos F. Tamás – merthogy róla van szó – kiváló énekes, emberileg is tökéletesen megfelelt, ráadásul mindent tőle telhetőt megtett a zenekar sikeréért. Csakhogy az elmúlt huszonhárom, plusz az azt megelőző négy év lényegét nem tudtam elmagyarázni neki. Nem tudtam átadni, így ő sem közvetíthette azt a fajta szellemiséget, érzelemvilágot, amely a Republicot mindig is jellemezte. És ez, mint említettem, nem rajta múlott. Ezeknek az alapvetéseknek más ugyanúgy képtelen lett volna megfelelni. A zenekar tagjaival együtt végül úgy döntöttünk – s még csak nem is én voltam a hangadó –, hogy egyéb megoldást keresünk. Tomi után más külsőssel is próbálkoztunk, ám akkorra már egyre erősödött bennem az a belső sugallat, hogy nem ez a járható út. Végül közös elhatározással úgy döntöttünk, én legyek a frontember. Érzelmileg, lelkileg, tartalmilag, ebben a helyzetben ez volt a leghelyesebb megoldás. Bebizonyosodott, hogy csupán az a Cipő nélküli négy ember – plusz a színpadi háttér muzsikusok – képes visszahozni azt a Republic életérzést, amit a közönség joggal vár el a zenekartól. Ezt az érzést kerestük korábban Lacival, később sajnos nélküle is, s ehhez nagymértékben hozzájárult – úgy gondolom, a jövőben is hozzá fog járulni –, sőt meghatározó volt a zenekarban eltöltött huszonhárom éve. Ha az ő elvesztésével egyáltalán ki lehet jelenteni azt, hogy ez most így kerek, ahogyan van, úgy gondolom, akkor ez nyugodt szívvel kijelenthető.
Mennyire tudtál azonosulni a frontember szereppel, azzal, hogy előléptél énekesnek? Túl azon, hogy a basszusgitár mellett nem egyszerű énekelni.
Elöljáróban annyit: sokáig úgy éltem meg, hogy Cipő messzire utazott, és nekem kell énekelnem a visszatéréséig… Önámítás persze, ma már másképp gondolom, de nehéz út vezetett idáig. Ma is gyakran álmodom arról, hogy visszaérkezett. Úgy érzem, az ő múltja összekapcsolódott az én jelenemmel. Ilyen módon Cipőről nem beszélhetünk múlt időben.
Sokat énekeltem mellette, főképp az utolsó, betegséggel terhelt időkben. A vége felé nehezére esett, nem bírta a magas hangokat. Egy oktávval lejjebb énekelt, én pedig az ő eredeti szólamát vittem. Eleinte együtt, később már egyedül is előadtam néhány dalt. Nem ért tehát felkészületlenül az új „szerep”. Ezzel együtt nagyon rá kellett készülni, magasra került a léc. Gerendás Peti felajánlotta segítségét, adott néhány énekórát, amiért azóta is hálás vagyok neki. Elsősorban technikai dolgokban segített és abban, hogy megtaláljam a saját hangom. Az első évet a kiváló adottságokkal rendelkező, erdélyi származású Rózsa Sanyi színész barátommal együtt énekeltem végig, aki a háttérben vokálozott. Amikor úgy éreztem, hogy a saját lábamon is megállok, megköszöntem a segítségét, amit ő jó szívvel viszonzott. Folyamatról beszélünk tehát, amely nem csupán fizikális, de mély lelki töltettel is rendelkezik. Nem tudom függetleníteni magam Cipőtől, főképp azokban a dalokban nem, amelyekben erős érzelmi szálak jelennek meg. Egy József Attila színházbeli előadáson történt, hogy a megpróbáltam előadni a Még egyszer láthatnám című dalt – amely egyfajta köszönet a közönség felé, s most már többnyire ezzel zárjuk a koncertet is –, ám a harmadik sor után összeszorult a torkom, s képtelen voltam folytatni. Pedig otthon a négy fal között, amikor gyakoroltam, nem volt semmi baj… De mondhatnám az Engedj közelebb című szerzeményt is, amely nagy mértékben kötődik Cipő személyéhez. Ezt a lelki küszöböt például sokáig nem mertem átlépni, mert úgy éreztem, ez teljes mértékig az övé. Pedig ezt is sokszor elpróbáltam otthon. Az egyik koncerten egy, az első sorban álló rajongó lány kitartó bíztatására végül elénekeltem, ami aztán túllendített az érzelmi nehézségeken. Azóta is játsszuk. Nem úgy, mint a 67-es utat; ez a szám az ő hangjával, felvételről hangzik el a koncert vége felé, vagy épp a végén. Ami pedig a basszusozás melletti éneklést illeti, nem okoz problémát.
Cipő mellett a csapat másik emblematikus alakja Tóth Zoltán gitáros volt. Immár ő is múlt időben, csak szerencsére másképp… Semmiképp sem lehetett rábírni a maradásra?
Zolit próbáltuk rávenni, hogy velünk folytassa, de nem jártunk sikerrel. Vele ugyancsak huszonhárom évet töltöttünk együtt a Republicban, azóta is a barátomnak tartom. Rengeteg közös élményünk van. Az élet azonban elsodort bennünket egymástól, hat éve nem találkoztunk. Tudomásul vettük, hogy más utat választott, az ő döntése volt. Őszintén sok sikert kívánok a munkájához.
Mennyiben okozott koncepció-, illetve stílusváltást az újjáalakulás? Mintha visszatértetek volna a kezdetekhez.
Igen, valóban visszakanyarodtunk kissé a kilencvenes évekhez. Visszahoztuk azt a lendületet, feszültséget, ami akkoriban jellemzett bennünket. Az alaptagok Zoli kivételével maradtak, csupán Halász Gabi akusztikus gitáros jött egy sorral előbbre. Amúgy is inkább beatesebb, rockosabb beállításúak vagyunk, s azokat a dalokat preferáljuk, amelyek a lelkünkben lakoznak. És ezek a nóták a Republic ugyancsak beates, rockos oldalát mutatják. Markánsabb, dögösebb megszólalást produkálunk, s erre – miként te – a közönség is ráérzett. Műsorunk nagyon jól működő színpadi show lett, ami azt jelenti, hogy látványilag felturbóztuk az előadást. Fontos szerepet kapott a vizuál-technika: a színpad hátterében a LED-falon képi megjelenítés, úgynevezett vizuális képzettársítás folyik. A vetített filmrészletek, fotók szervesen illeszkednek az adott dalhoz. Az igazi szerelem című számunkhoz például John Lennonról és Yoko Onórol készült képfelvételek adják az aláfestést. Meggyőződésem, hogy a közönséglétszám növekedése ennek is köszönhető. Itt jegyezném meg, hogy rengeteg olyan fiatal jár a koncertjeinkre, aki már nem is emlékszik a régi Republicra.
Beszéltünk arról, hogy szinte mindent elölről kellett kezdeni. Amellett, hogy a közönség ráérzett, hogyan fogadta a változásokat?
Az első reakciójuk, hogy Cipő nélkül nem tudták elképzelni a zenekart. Amellett, hogy mindenki véleményét tiszteletben tartom, s az érzelmeket sem szeretném felkavarni, úgy gondolom, az elmúlt hat esztendőben bizonyítottunk. S, erre rendkívül büszke vagyok. Lassú építkezéssel, fokról-fokra hajtottuk végre a váltást, így nem történt trauma. Lassan második éve, hogy egy Németh Erika nevezetű hölgy – akivel korábban is dolgoztunk – lett a menedzserünk. Abella Miklós, aki 1991. óta vitte a zenekar dolgait, sajnos egészségi okokból nem tudta folytatni eddigi tevékenységét. Erika óriási lendülettel állt neki a munkának, ennek eredményeképpen – mint Magyarország legrosszabb zenekara – a legkapósabbak közé küzdöttük fel magunkat. Ott tartunk, hogy idén már 2021-es dátumokat kötünk…
Mindemellett a Cipő halála utáni harmadik albumunk jelent meg a napokban, s ezeken egyetlen általa írt dal sem szerepel. A harmadik lemez mindenkor vízválasztó egy banda életében. Az elsőt már kíváncsiságból is megveszik, a második elmegy az első farvizén, az azt követő pedig a döntő. Mi most épp itt tartunk… Lényeges, hogy úgy dallamilag, mint szövegileg nagyon erős albumot tettünk le az asztalra.
Maradjunk egy kicsit az évtized elejénél: Cipő halálával – persze többek között – egy olyan vállalkozás süllyedt el, amely párját ritkítja. A „Bartók + Európa 2010” című koncertsorozatra gondolok, amelyeken szimfonikus kísérettel komolyzenei feldolgozások, illetve korábbi Republic-átiratok élő bemutatójára került sor. S, amely már nem tudta kifutni magát. Terveztek-e valamiféle folytatást?
A miskolci Operafesztivál felkérésére állítottuk össze a projektet. Kényelmi okokból szinte az utolsó pillanatokban álltunk neki a munkának. A feladat nagyságát, komolyságát tekintve legszívesebben visszamondtuk volna, de már késő volt. Végül előszedtünk mindenféle dalokat, mindenki hozta a kedvencét. Emlékszem, én Grieg-zenét választottam. Három Bartók-művet is feldolgoztunk, ám a zeneszerző örökösei Kocsis Zoltán szakmai jóváhagyásához kötötték az engedély megadását. Kocsis végül nem jött el a próbára, mi pedig bátorkodtunk előadni művünket. Az előadás lement, a zeneanyag pedig megjelent a Republic – Klasszikusok című albumon, így nem süllyedt el. Folytatásban nem gondolkodunk, ez lezárt téma. E helyett viszont évi három-négy alkalommal, megfelelő hangszerekkel és vonósnégyes kísérettel akusztikus koncerteket adunk. Legutóbb az A 38 hajón felvett műsorunkat rögzítette, illetve szerkesztette adásba az M2 Petőfi TV.
És akkor az említett anyagról: Magyarazűrben címmel nemrég került boltokba a Republic legújabb albuma. A borítót nézegetve egyrészt Gagarin, vagy Tyereskova, rajtuk keresztül pedig Cipő asszociációja, emléke ugrik be. Jól gondolom?
Örülök, hogy kapcsolódást találtál a múlttal; nekem ez nem jutott eszembe. Amire céloztál, a gagarinos-dal (Kenyér, vagy igazság CD, 2006 – Gagarin - a szerk.), ehhez érdekes történet fűződik. A kétezres évek elején huszonvalahányan, a zenekar és családtagjaik valamint barátaink, Korfura mentünk nyaralni – repülőgéppel. Cipő betegesen félt a repüléstől, ezért kitalálta, Wéber Ferivel, a jelenlegi szövegírónkkal együtt otthon marad kifesteni a házat. Ugyanakkor annyira bántotta őt a baráti közösségből való kivonulása, hogy különböző dalszövegekben célzott rá: „repülni kéne” (Köztársaság CD, 2010 – Nekem a tíz tiszta víz - a szerk.) s megírta a témához kapcsolódó Tyereskova, valamint a Gagarin című dalokat.
Még mindig a borítónál maradva: kinek a munkája?
Állandó grafikusunk, Németh Edina készítette, akiről talán nem árulok el titkot, Patai Tomi gitárosunk élete párja. Kissé nosztalgikus, kissé talán az Omegára emlékeztető, de úgy gondoltuk, ez a borító fotó mindenképp kifejező. Alig várom a vinil változatot, hiszen a hagyományos lemez tasakmérete lehetőséget ad a CD-fedélen elsikkadó részletek megjelenésére. A digitális lemezkiadvány, illetve majd az LP belsejében található fotók pedig az arénás koncert fényképfelvételei, amelyek ugyancsak Edinának köszönhetők.
Már a lemezcím is beszédes. Mit akartatok ezzel kifejezni?
A lemezcím Kajdi Peti hangtechnikusunk találmánya. A szavak nem véletlenül vannak összeolvasztva, hiszen a címben rejlik mindaz a játékos punkosság, ami a Republicot a kezdetektől jellemezte. Azonnal többértelművé válik, mindenki ott választja el, ahol akarja. De az „A” betű cirill változata is egy érdekes csavar ebben a szimbolikában. Másrészről kiderült, hogy az első magyar űrhajós idén éppen hetven esztendős, és jövőre a Republic megalakulásának harmincadik évfordulója éppen egybeesik Farkas Bertalan űrrepülésének negyvenedik jubileumával. S, ha ez kevés lenne: Farkas Berci, Cipő, valamint dobosunk, Nagy László Attila ugyanabban a kisvárdai középiskolában érettségiztek. A Bessenyei gimnázium százéves évfordulóján személyesen is találkoztunk a legendás űrhajóssal, s egy egész éjszakát átbeszélgettünk. A hangulatos eszmecseréből az is kiderült, hogy a 67-es út, valamint a Csillagok, csillagok című dalaink egykori nyolc napos űrutazására emlékeztetik. Berci nem vállalta a borítón való szereplést – amit meg is értek –, ám arra határozott ígéretet tett, hogy nézőként ellátogat a jubileumi sportarénás koncertünkre. Úgy a már megjelent CD-n, mint az ötszáz példányban készülő vinil lemez borítóján természetesen ott vannak, illetve lesznek az első magyar űrhajós hetvenedik születésnapját köszöntő sorok.
Létezett-e valamilyen koncepció, amelyet érvényesíteni szerettetek volna?
Nálunk nincsen különösebb koncepció. Az eddigi gyakorlat szerint feldobunk egy címet, mint például korábban a Hahó öcsi!, amely csupán egy film a sok közül. Vagy egy másik cím, a Tüzet viszek. Ezekhez hasonlóan a Magyarazűrben ugyancsak jól hangzó felütés. Nem építettünk rá koncepciót, ehelyett Edina több változatot is elkészített, amelyből konszenzusos alapon választottuk ki a megfelelőt. A visszajelzések eddig pozitívak, de magunk is úgy látjuk, baromi jól néz ki.
De a zene-, illetve szövegvilágnak sincsen valamiféle kapcsolódása a lemezcímhez?
Mostanában beszéltem egyik rajongónkkal, aki kielemezte nekem az albumot. Azon túlmenően, hogy jó kritikát kaptam, beszámolt annak hangulatáról is. Eszerint úgy érezte magát, mintha úgy húsz-huszonöt évet visszament volna az időben. Kifejtette azt is, szerinte mennyire illeszkednek a dalok a címhez. Az új dalszövegekben ugyanis nyomokban felfedezhetőek a korábbi szófordulataink, szóképeink, egyes kifejezéseink, mint például a „csillagok”, vagy épp, hogy „szállok fel az égbe”. Valójában tehát ő hívta föl a figyelmem ezekre a részletekre, amelyeket eddig észre sem vettem. E szavak leginkább a magyar népmesék, illetve népzene világára jellemzőek. Nem tudatosan jelentek meg szövegeinkben ezek a képek, amelyek egyébként szervesen illeszkednek az új lemez címéhez. Hadd hozzam példának az album záró számát, amely saját szerzeményem, és a címe: Embernek megmaradni.”Egyszer élünk, vagy egyszer mégse / Visszavárnak ott fenn az égbe’ / Angyalokkal kergetőzve repülni kéne / Bele a szélbe”… Mindez alátámasztja azt a tényt, hogy az évek során kialakult egy, a Republicra jellemző szövegvilág.
Népzenét említettél, amely dallamban, szövegben, hangszerekben mindig is tetten érhető volt a Republic munkásságában. Mennyire sikerült megőrizni az új albumon is ezt a hagyományt?
A szövegekről az imént beszéltünk. Ami a hangszeres megjelenítést illeti, két szerzeményben is felbukkan a hegedű: a Száll az ének-ben, illetve az előbb idézett utolsó dalban. Tizenkét számból kettőben tehát megszólal a népi hangszer, a Messzi földre vihetnél-ben (amelyet Bagossy Norbival komponáltunk) tangóharmonika illusztrálja a népzenei hatást.
Mit tudhatunk még a kiadványról? Hogyan oszlott meg az alkotó munka közöttetek?
Épphogy befejeztük a 2017-es Kimondom a neved című lemezünk felvételeit, máris nekiláttunk új dalokat írni. Noha volt még bennünk tartalék, úgy gondoltuk, az elkészült tizenkét szerzemény épp elég az új albumra. Azzal a már említett meggondolással, hogy ez az anyag épp elfér LP-n is. A munkából mindenki kivette a részét, hozzátette a magáét, így Halász Gabi gitárosunk is. Rajta kívül Patai Tomi is írt rá dalokat, valamint szövegeket, ez utóbbi feladatot egyébként, mint említettem, Wéber Feri vette át Cipőtől. Magam is szép számmal írtam zenét a lemezre. Érdekesség, hogy Bagossy Norbival – aki a Bagossy Brothers Company alapítója – is elkövettünk három nótát közösen, amelynek ő írta a szövegét. Velük immár hagyománnyá vált az együttműködés, hiszen az előző albumon is együtt énekeltünk egy dalt. A Messzi földre… című szerzeményünkről pedig videoklipet készítünk. A zenekar egyébként az Arénában is velünk lesz…
… Amely immár március 15-i hagyomány; jövőre, igaz 14-én, de a rajongók mégiscsak a Papp László Sportaréna színpadán találkozhatnak a zenekarral. Ráadásul épp a harmincadik évfordulót ünnepelitek. Mire számíthat, aki ellátogat az Arénába?
Ahogyan említettem, vendégünk lesz a Bagossy Brothers Company, valamint a Beatrice frontembere, Nagy Feró, aki a kezdetekkor sokat segített nekünk. De meghívtuk a magyar beatmozgalom egyik alapítóját, Bródy Jánost is; vele, mint már oly sokszor, ezúttal is öröm lesz egy színpadon zenélni. Vendégzenekar játszik majd előttünk, ők a Kávészünet, és modern hangszerekkel előadott versfeldolgozásokat mutatnak be. Azt gondolom, március 15. környékén mindenképp helyénvaló, hogy elhangozzanak Petőfi Sándor megzenésített költeményei. Ezután jön a Republic, mint főműsor, s amelyben – mint beszéltünk róla – közreműködik majd a Bagossy Brothers Company.
A dátum kiválasztásának is van jelentősége. Miután február 23. a „születésnapunk”, szándékunk szerint a koncertet is ebben a hónapban – ha nem is napra készen – szerettük volna megtartani. Méghozzá olyan formában hirdetve, hogy „2020.02.22.” Sajnos az időpont már foglalt volt. A március 14. viszont jónak bizonyult. Kultikus dátumnak számít ez nálunk, hiszen nagy nemzeti ünnepünk környékén, vagy épp 15-én többször játszottunk a régi Budapest Sportcsarnokban, de az új Arénában is. Utólag furcsa érzés, de eggyel több érv szól a márciusi dátum mellett: ugyanis akkor lesz hét esztendeje, hogy Cipő március 11-én végleg távozott közülünk… Nehéz lesz lelkileg megélni, de azt gondolom, nem véletlenül alakult ez így. A Republic alapításának harmincadik és Cipő halálának hetedik évfordulójának, valamint a jubileumi koncert időpontjának véletlenszerű egybe esésének – úgy gondolom – van köze egymáshoz…
Hegedűs István
2020. március 28. 13:27