Mi lesz veled rockzene? – 17/1. rész
Sorozatunkban régóta eszkalálódott problémát vetünk fel: hol tart ma a rockzene Magyarországon? A hetvenes-nyolcvanas években virágkorát élő műfaj napjainkra kikerült a fősodorból, ám jelenlegi mélyrepülése – nemzetközi példákat alapul véve – ekkora mértékben mégsem indokolt. Az egykori HIT, ma HitRock formáció, valamint a Hungarian Pink Floyd Show billentyűs vezetője lassan negyven éve a szakma kiváló ismerője. Sarkos véleménye van a fiatal feltörekvő bandákról, ugyanakkor keményen kritizálja egyes kortárs zenekarok szakmai hozzáállását is. Füchsel Tibor „Füxi” szavai nyomán megelevenedik mindkét patinás zenekar múltja illetve jelene, emellett pozitív képet fest a műfaj jövőjéről.
Két zenekarban is muzsikálsz, a HitRockban immár több mint harmincöt éve. Kisebb-nagyobb kihagyásokkal a banda ma is él. Visszatekintve, hogyan értékeled az aczéli kultúrpolitikai, valamint a rendszerváltozás utáni állapotokat a HIT szempontjából? A zenekar sorsa mennyire képezi le a magyar hardrock helyzetét?
A rendszerváltozás előtti időkre igazából nem panaszkodhatom: volt olyan hónapunk, hogy huszonnyolc fellépést tudhattunk magunk mögött. Viszont a hanglemezgyár valamiért mostohagyerekként kezelt bennünket; amikor végre lehetőséghez jutottunk, csak óriási megalkuvások és kompromisszumok árán jelenhetett meg az első albumunk. Miután a második lemezünket az akkor már Boros Lajos vezette MHV nem akarta kiadni, a zenekar 1986-ban feloszlott. Ekkor a Beatrice-hez kerültem, és Nagy Feró oldalán egészen 1994-ig részt vehettem a nyolcvanas évek második rockkorszakának felemelkedésében. Ez a metál-, illetve a glamrock bandák időszaka volt. Ekkor indult többek között a Hooligans, a Tankcsapda, a Junkies vagy a Sex Action pályafutása. De a piac törvényeinek engedelmeskedve ekkor bontott szárnyat az alternatív irányzat is. Ezekben a folyamatokban magam, mint háttérmunkás vettem részt. A széljárás igazán ekkor kedvezett volna a HIT zenekar újraindulásának és állandó működésének, nagyon bánom, hogy ezt a lehetőséget kihagytuk. Ez az időszak a HIT szempontjából mindössze a Vén csavargó halála kislemez újra felvételét eredményezte. Biztos vagyok benne, ha a csapat 1991-től, az új rockkorszak csúcsán ismét elindul, és a piacon marad, nem itt tartana, ahol most. Úgy gondolom, folyamatosan több generációt tudna megszólítani, többek között a mai fiatalokat is. Az újrakezdéssel 2014-ig kellett várnunk, s a kimaradt csaknem másfél évtized szinte behozhatatlan hátránynak bizonyult azokkal a formációkkal szemben, akik kisebb-nagyobb megszakításokkal a mai napig működnek. Persze a piac is más képet mutat, mint harminc évvel ezelőtt: százezer eladott példány helyett ma kétezer darab is elég az aranylemezhez, így a tízmillió lakost figyelembe véve ez jelenti a realitást. A múltat tekintve az érdemtelenül eladott százezres példányszám sok esetben nonszensz, hiszen korántsem tükrözte az adott zenekar valódi teljesítményét. Hogy mennyire tipikus a HitRock sorsa a többi kortárs formációhoz képest, jól példázza a mondás: aki lemaradt, az kimaradt. S gyorsan hozzáteszem: a mi bandánk esetében – bár ugyanez a többire is érvényes – nem a körülményeket, vagy bármelyik politikai rendszert hibáztatom, ez egyértelműen a mi hibánk. Az Edda például, aki a hetvenes évek vége óta folyamatosan jelen van a rockszínpadokon, generációkon átívelő sikereket söpörhet be: régi dalait a mai fiatalok éppúgy éneklik, mint annak idején, mert a zenekar a folyamatos koncertezésekkel életben tartja azokat. Ezzel szemben a HitRockot csupán a nyolcvanas évekbeli közönségünk ismeri, ők járnak a koncertjeinkre is, ha éppen ráérnek.
S, hogyan alakult a Hungarian Pink Floyd Show sorsa, amely fiatalabb, hiszen az ezredforduló óta létezik?
A Hungarian Pink Floyd Show megalakulásának előzményei 1998-ra nyúlnak vissza, amikor volt énekesünk Puttony (Tóháti László – a szerk.) hazatért Amerikából, és saját, zenekari költségen felvettük, kiadtuk a HIT soha meg nem jelent nagylemezét. Egy évre rá, a CD megjelenését követően egy tulajdonképpeni nosztalgia koncertsorozatot adtunk, amelyre akkor még szép számmal jött a közönség. Szépen futott a szekér, ekkor kellett volna tovább lépnünk, új albumot csinálni, ám Puttonnyal nem lehetett, mert akkorra már elfáradt a hangja. Aztán 2001-ben Birta Laci gitáros, Gönci Apuka basszusgitáros, a Finki (Pozsonyi Tibor dobos – a szerk.), valamint jómagam alkotta csapathoz ideiglenesen Rideg Szabolcs énekes csatlakozott, aki korábban már helyettesítette Puttonyt. Leghíresebb számunk a Véncsavargó hangneme megegyezik a Pink Floyd Shine On You Crazy Diamond című darabjáéval, ennek kezdő motívumát Tánci (Tihanyi Gábor gitáros – a szerk.) annak idején rendszeresen belecsempészte ebbe a dalba. Ilyenkor a közönség egy emberként felhördült. Magam is nagy Pink Floyd rajongó vagyok, s innen már egy lépés választott el bennünket attól – no meg a közönségünk is egyre inkább szorgalmazta –, hogy öt-hat nótát felvegyünk a repertoárba. Közben a zenekart elkezdték az épp akkor terjeszkedő Hit Gyülekezetével azonosítani, ezért a nevünket HitRockra változtattuk. Amikor a Budapest TV felkérésére egyórás önálló Pink Floyd programot nyomtunk, már HitRock Pink Floyd Tribute Band elnevezéssel működtünk. Emlékezetem szerint a tribute szót is mi hoztuk be a magyar köztudatba, hiszen előttünk ezt senki sem használta. A sikeres tévéfelvétel után rengeteg koncertajánlatot kaptunk: az első Szigetfesztivál felkérés 2005-ben jött, a Táncdalfesztivál Sátorban Korda György után léptünk fel. Bánta a fene, a lényeg, hogy főleg a külföldi közönségnek nagyon bejött az általunk tolmácsolt Pink Floyd- muzsika. Addigra felfejlesztettük a zenekart, vokalista lányokból mindjárt hármat is kaptunk Póka Egon zeneiskolájából, és sikerült egy steel-gitárost is találnunk. Visszatérve a Szigetre, Korda műsora után kicserélődött a közönség, a sátor megtelt, ahol – nem túlzás, felvétel van róla – hat-hétezer (!) ember szorongott. Ezután nagyon sikeres időszak következett, hiszen a mai időkkel ellentétben akkor még sokan jártak koncertekre.
Rád és Finkire egyaránt jellemző, hogy komolyan odafigyeltek a minőségre. Alapkövetelmény például az eredeti Hammond-orgona, a helyigényes és drága Ludwig üvegdob, valamint a márkás erősítők, hangszerek, fény- és lézertechnika. Mindez komoly befektetést, és logisztikát igényel. Megéri?
Ez a fajta igényesség már a HIT zenekarnál is tetten érhető volt. Amikor a leszerelésem után 1980-ban visszatértem a bandába, Finkivel azon agyaltunk, miképpen tudnánk saját kereteink között alkalmazni a Nyugatról ellesett megoldásokat, felszerelést, kiegészítőket. Finki mindig is jó mechanikai szakember volt, a Gépgyárban dolgozott, sok mindent megcsinált. Lámpákat készítettünk, színes papírokat tettünk elé, teherautót vásároltunk. Megépítettük saját énekfelszerelésünket, amelyet sok zenekar kölcsön kért. Már akkor baromira adtunk a látványra és a megszólalásra. Koncertjeinken diavetítőt használtunk, ezzel is különbözve a többiektől. Nem véletlen, hogy a HIT együttes hamar befutott. Amikor 1998-ban újból összeálltunk, semmink sem volt. Ráadásul a vidéki turnékon is rossz minőségű kezdetleges cuccok fogadtak bennünket, úgyhogy elsőként összedobtunk egy saját énekfelszerelést. Muszáj volt, mert egy normális hangosítás bérlése, valamint a szállítás az egész gázsit elvitte volna. A profi világítást – akár a régi időkben – megcsináltuk magunk, Finki cége pedig vett egy kisteherautót. Ezután jöttek a hangszerek: Birta első Fender gitárja, az én ugyancsak első digitális Hammondom, a Korg szintim pedig már megvolt. A kétezres évek közepén, amikor már tényleg jól ment a bandának, végre megtaláltam és megvásároltam az igazi nagy Hammondot, és a Kurzweil szintetizátort. Szert tettünk egy jobb világításra, UFO-lámpákra, az egésznek a szállításához a teherautót is nagyobbra kellett cserélni. Mára elértük, hogy saját lézertechnikával és egyéb jó minőségű cuccal rendelkezünk, ami egyáltalán nem nyereséges. És mindez nemcsak a közönség maximális élménye, valamint a profi megszólaláshoz fontos, de magunk miatt is: Finki sosem játszana máson, mint a példaképe, John Bonham által is használt üvegdobokon (azóta már három dobfelszerelésre is szert tett!), nekem pedig régi álmom teljesült a Hammond-Kurzweil billentyűpárossal.
Ez a fajta maximalizmus a zene iránti alázatot is jelenti, gondolom…
Én másképp értelmezem a zenei alázatot. Most olvastam, hogy valaki kirohant a tribute-zenekarok ellen azt feltételezve, hogy azért másolják a külföldi bandákat, mert saját számot nem tudnak írni. Úgy látszik, fogalmuk sincs arról, hogy a hetvenes években minden formáció külföldi repertoárral lépett színpadra. Az Illés-Metró-Omega hármasán kívül alig-alig írtak és játszottak saját szerzeményeket, de el sem fogadták volna tőlük. Attól tanultak meg zenélni, hogy leszedték példaképeik frazírjait, technikáit. Ettől volt tehetséges szegény Tánci, de Birta Laci is, akik kívülről fújták Ritchie Blackmore, vagy David Gilmour gitártémáit. De említhetném egykori HitRock-gitárosunkat, Somogyi Remiget is, aki Gary Moore-on és Joe Bonamassán nőtt fel, és fiatal kora ellenére nem is akar mai zenét játszani. Ezért állta meg a helyét nálunk, és nem okozott neki gondot – amikor meghívtuk a Pink Floyd Showba is – Gilmourt interpretálni. Én ezt nevezem zenei alázatnak, vagy tiszteletnek. És itt látom az egyik legnagyobb bajt, hogy a fiatal zenekarok a garázsban próba közben megírnak pár saját számot, amelyek bűn rosszak. Rossz a dallam és rossz az általuk világmegváltónak gondolt szöveg. Mindez azért, mert sem technikailag, sem a zenei képzettségben – tisztelet a kivételnek – nincsenek topon. Ehelyett meg kéne tanulni a nagy elődök kötelező darabjait azért, mert a Pink Floyd és kortársai az egyetemes rockkultúra szerves részei lettek. Az eredeti előadók lassan kiöregszenek, kihalnak; kell, hogy legyen, aki mindezt továbbviszi. Márpedig pont a tribute-zenekarok azok, akik nem engedik a klasszikus darabokat feledésbe merülni. Mert ezeket a dalokat mindig is fogják játszani. Mint ahogyan Mozartot, Beethovent is játsszák a szimfonikus zenekarok, úgy ezeket is fogják. Ebben a megközelítésben mi, a tribute-osok is egyfajta „szimfonikus zenekar” vagyunk, akik előveszik és eljátsszák a klasszikusok tételeit.
Mindig is pártoltad, segítetted a fiatal tehetségek előtérbe kerülését. Mi a véleményed erről a korosztályról? Lesz-e belőlük utánpótlás?
A legtöbb mai fiatal, huszon-, illetve harmincéves gitárosok legfeljebb a kilencvenes évekig, de inkább a kétezres évekig hajlandók visszamenni a stílusban, nagyon kevés van közöttük, aki hajlandó és tud is klasszikus hard rockot játszani. Ők olyan gitárokat használnak, abban a stílusban játszanak, azokat a hangszíneket keresik, mint nagy elődeik. A HitRock, illetve a Pink Floyd Show tagjait alapul véve voltak ilyen muzsikusaink. A probléma az, miután megcsapja őket a siker szele úgy gondolják, hogy képesek megállni saját lábukon, otthagyják a zenekart. Mert türelmetlenek, vehemensek. Ez rendben is lenne, hiszen mindenkinek, főleg egy fiatal zenésznek fontos a továbblépés. Igen ám, de a sokáig csak hardrock stílusban játszó fiatal gitárosok nehezen, vagy egyáltalán nem találnak maguk mellé korosztálybeli zenésztársakat, akik hajlandóak, vagy egyáltalán képesek ebben a műfajban muzsikálni. Ezért aztán legtöbb esetben kudarcra vannak ítélve. Nekik kifejezetten az „öregekhez” kellene orientálódniuk, hiszen csakis ott találják meg a boldogulás útját: erre jó példa a P. Mobil, vagy a Mobilmánia, és több más formáció. Ha lenne bennük kitartás, szépen felépítenék magukat. Előbb-utóbb az alapítók kihullnak, kihullunk, csupán az ő, vagy a mi helyünkre kell megfelelő muzsikust találniuk, és máris megy tovább a szekér. A példa azt mutatja, hogy azok a fiatal tehetséges gitárosok, akik nem ezt tették, kiléptek abból a közegből, amely az övék is volt, sajnos nem tudtak előre lépni. Mert kiderült, hogy a mai zenekaroknak ezek a muzsikusok rajtunk, idősebb generáción kívül – miután sem fazonban, sem stílusban nem azonosulnak velük – nem kellenek. Más kérdés, hogy arra a szintre tudásuk alapján, megalkuvás nélkül ők sem képesek leereszkedni. Utánpótlás úgy lesz belőlük, ha megtalálják maguk mellé a megfelelő zenésztársat és továbbviszik azt, amit velünk elkezdtek.
(folytatjuk)
Hegedűs István
2017. augusztus 6. 15:55