Musikmesse 2018
Nem tudom összeszámolni sem, hogy eddig hányszor jártam a Musikmessén –nagyjából 15-20 alkalomra tippelek – és az esetek túlnyomó részében tudósítanom is kellett az eseményről. Ennyi év alatt azonban még soha nem voltam ennyire nehéz helyzetben, mint most.
Legutóbb két éve jártam ott és sokkoló volt látni, hogy milyen drámai mértékben csökkent a kiállítás területe és a kiállítók száma. Ezek után aggodalommal vegyes kiváncsisággal fogadtam az idei meghívást. Természetesen az érdekelt leginkább, hogy sikerült-e valamit tenni a már sok éve előre látható és kiszámítható lejtmenet (az utóbbi két-három évben inkább zuhanás) megállítására, a kiállítók és a látogatók visszacsábítására. Ha rövid beszámolóra készülnék, akkor annyit írhatnék, hogy nem és ezzel nagyjából mindent el is mondtam volna. A látogatói számokat egyelőre nem tudom, de a kiállítók benyomásai alapján az tovább csökkent és ebben majdnem bizonyosan igazuk is volt. Számomra az volt a legfeltűnőbb, hogy három nap alatt nem hallottam magyar szót, ami a korábbi években teljesen elképzelhetetlen lett volna.
A kérdést először a távol maradó kiállítók döntötték el – nyilván nem jókedvükben, hanem egy olyan kényszerhelyzetben, amelyben nem maradt más választásuk – a látogatók tömeges elmaradása már csak ennek lett a következménye.
Elképzelhető lenne-e, hogy a világ egykor legnagyobb hangszerkiállítása megőrizze fontosságát és vezető pozícióját, ha nem vesznek rajta részt a hangszeripar olyan régi, ismert és/vagy meghatározó gyártói, mint pl. a Roland, Moog, Kurzweil, Alesis, Clavia, Marshall, Peavey, Laney, Ampeg, EBS, Gibson, Fender, Ibanez, Cort, PRS, Warwick, Kemper, Fractal Audio, Tama, Meinl, Zildjian, Sabian, Sonor, Ludwig, Mapex, Pearl, Native Instruments, Behringer stb.? A listában szándékosan válogattam a legnagyobbaktól a kisebb, de jól ismert nevekig, akár egy anyacég különböző brandjeit. Külön figyelemre méltó, hogy a hiányzók listáján ott vannak a legnagyobb német gyártók is, akiket ezek szerint már nem hat meg a hazai pálya iránti elkötelezettség. Azokról a kis, ezoterikus gyártókról pedig ne is beszéljünk, amelyek sok éven át az egész Musikmesse egyik legnagyobb vonzerejét jelentették, hiszen a kicsiségüknél fogva és kiterjedt disztribútori hálózatuk hiányában kizárólag itt lehetett a termékeiket egy időben, egy helyen kipróbálni. (Dave Smith Instruments, Roger Linn Design, John Bowen Synth Design, Doepfer, MF Berlin, Macbeth Studio Systems stb.). Ők már évek óta nem jönnek, teljesen nyilvánvalóan azért, mert nem tudják kigazdálkodni a kiállításon való megjelenéssel járó kiadásokat.
Az okok részben ismertek, de azt semmiképpen nem gondolom, hogy ennyire ne lehetett volna tompítani a hatásukat, mint amennyire ezt a Musikmesse esetében láthattuk. A gondok jelentkezése óta hangoztatott leggyakoribb indok az internet térhódítása volt, hiszen minek is utaznánk egy kiállításra az újdonságokért, ha tele van velük a youtube és utána megnézhetjük őket a helyi hangszerboltokban. Pedig a válasz egyszerű: először is ugyanazért, amiért a youtube létezése ellenére is látogatói csúcsokkal hasítanak a legnagyobb fesztiválok. A Musikmesse fénykorában nem csak egy kiállítás volt, hanem jóval több. Egy nagy happening, találkozóhely, egy hatalmas zenei esemény, ahol annyi világklasszis zenészt lehetett megnézni olyan rövid idő alatt olyan alacsony belépődíjért, mint sehol máshol. Amikor nem csak a központi Agora Stage két színpadán váltogatták egymást a legnagyobb nevek, hanem a nagyobb kiállítók saját standjain épült 1-200 fős koncertszobákban is olyan nevek játszottak, mint pl. Steve Lukather, Tom Coster, Doug Wimbish, Mike Stern, Brian Bromberg, Jordan Rudess, Alex Acuna, Will Calhoun, Mike Terrana, TM Stevens és hosszan folytathatnám a sort. Ezekért érdemes volt megjelenni, ráadásul mivel ezek a bemutatók nem hagyományos koncertek voltak, így a szereplőkkel is sokkal egyszerűbb volt találkozni, elbeszélgetni, mint általában egy turné közben.
Másrészt ott voltak azok a már emlegetett kis cégek, amelyek a nagyoknál sokkal merészebben kísérleteztek érdekes, sokszor meglepő cuccokkal, amiknek a megnézése és kipróbálása nagyon szórakoztató volt és ezt az élményt sem lehetett az interneten pótolni.
Meggyőződésem tehát, hogy ha időben megkísérelték volna a bemutatók színvonalának megőrzését és hathatós eszközökkel próbálták volna megtartani az eseménynek igazi színt adó kis kiállítókat, akkor a közönség nem maradt volna el a mostanihoz hasonló mértékben. Ez persze csak a megoldás egyik fele lehetett volna, a másik oldalon továbbra is fennált volna a kérdés, hogy a kiállítók ki tudták volna-e termelni a megjelenés költségeit, ami viszont egy nagyon messzire vezető, a Musikmesse alapkonstrukcióját feszegető téma lenne, úgyhogy ebbe most inkább bele sem kezdek. Itt csak annyit jegyzek meg, hogy az utóbbi években nagyon sok kiállítóval beszélgettem erről a témáról és méretre, termékprofilra és nemzetiségre való tekintet nélkül teljesen egybehangzóak voltak az észrevételeik, így biztosan lehetett volna a többségük számára elfogadható megoldást találni.
Nem lehetett nem észrevenni a csarnokok szélén hagyott hatalmas üres tereket és még így is előfordulhatott, hogy pl. a Turkish Cymbals standja legalább 15-20 méterre volt a hozzá legközelebbi standtól.
Mindenesetre az idén is látott, emlékem szerint 2016-ban bevezetett Guitar Camp és a Drum Camp nevű, cserélhető színpados bemutató szobák felállítása pontosan a jó irányba mutató lépés. Ezeknek az a lényege, hogy nem egy gyártó standján voltak, hanem többen használták őket és kerekes színpadokon cserélgették a fellépők teljesen összerakott, soundcheck-elt felszerelését. Így juthattak normális demószobákhoz azok a kiállítók, akiknek a 90-es évek fénykora óta nem volt erre lehetőségük. Az egyetlen baj ezekkel a koncertszobákkal, hogy véleményem szerint nem mostanában, hanem legalább tíz éve kellett volna bevezetni őket és nem egyet a gitár- és egyet a dobcsarnokban, hanem legalább kétszer ennyit, akkor még bőven lett volna elég kereslet és látogató is a megtöltésükhöz.
Sajnos ennyi háttérinformációra szükség volt ahhoz, hogy rátérhessek a kiállításon látottakra, különben még az lehetett volna a látszat, hogy nem voltam elég szorgalmas és a tudósításból kihagytam sok megkerülhetetlenül fontos szereplőt.
Néhány éve már megírtam, hogy a nagy kiállítók elmaradása, illetve a standjaik méretének csökkenése esélyt adott a kisebb cégeknek, hogy nagyobb figyelmet kaphassanak. Ennek a korábbi években voltak is jelei, de a rideg számok ebben e tekintetben is érvényesültek és még a folyamat egyik fő haszonélvezőinek tekinthető feltörekvő kínai gyártók száma is jelentősen csökkent. A legnagyobbak hiányában megnyíló lehetőséget láthatóan tudatosan egyetlen csoport használta ki: a török cintányér gyártók. Minden ismert képviselőjük jelen volt és az utóbbi évek során töretlenül őrzik a kiállítóterük méretét, miközben a többieké fokozatosan zsugorodik. Így fordulhatott elő, hogy a Turkish a cintányér gyártók –de talán az egész dobos csarnok- legnagyobb standján állított ki, amennyiben a Gewa több márka között szétosztott standját külön-külön számítjuk.
A Turkish standja
Az Istanbul Mehmet standja, a cég örökös endorserével, a modern dobolás egyik legfontosabb oktatóanyagának írójával, Rick Lathammel
Sajnos nem tévedés: az idén ennyi volt a Paiste, a Gewa standján ennyi helyet kaptak
A dobok ügyében még szomorúbb volt a helyzet. Ha nem lett volna a jelen a német hangszerpiac egyik meghatározó gyártó és disztribúciós cége, a Gewa és a világ legnagyobbja, a Yamaha, akkor a Musikmessén kiállított legismertebb dob márka a kínai Peace és Mes lettek volna. Tudom, hogy hihetetlen, de sajnos igaz. Ha valaki nem hallott még egyikről sem, az ne magában keresse a hibát. A Peace még csak-csak előfordul itt-ott, van amerikai disztibúciója is és rendszeresen hirdetnek a különböző dobos felületeken, de a Tianjin Jinbao Musical Instruments Co. által előállított Mesről csak az igazi hardcore Musikmesse látogatók tudhatnak, hiszen a Jinbao már sok éve mindig itt van. A cég tartalmilag értékelhetetlen weboldala 2012-ben frissült utoljára, eszerint Lengyelországban, Ghanában, Indonéziában, Zimbabwében és Thaiföldön vannak disztribútoraik... Ha ezek után valaki épeszű magyarázatot tud adni rá, hogy egy ilyen cég ugyan mi a bánatért költ minden évben horror pénzt arra, hogy megjelenjen egy európai kiállításon, amikor a termékeit gyakorlatilag sehol nem lehet kapni, annak megveszem ezt a nagyon ízléses csodát, még akkor is, ha el kell utaznom érte Zimbabwébe vagy Indonéziába:
Jinbao Mes. Azt azért meg kell jegyeznem, hogy megterveztek és legyártottak egy teljesen saját rack-rendszert az összes szerelvénnyel, ami nem olcsó játék.
Amint írtam, itt volt a Gewa -még ha sokkal kisebb területen is, mint ahogy azt a korábbi években megszoktuk-, így legalább megjelenhetett két általuk képviselt high-end márka is a kiállításon, a DW és a Gretsch.
Gretsch a Gewa standon
A Gewa ezen kívül még egy dologban kitűnt a többi kiállító közül, beleértve az összes hangszercsoportot. A bevezetőben részletezett okok miatt ma már gyakorlatilag nincs olyan gyártó, aki a Musikmessére időzíténé egy fontos termék világpremierjét. Többek között ezért volt nagy meglepetés, hogy a Gewa mégis így döntött. A másik ok pedig az volt, hogy a cég saját márkanevet használva beszállt az elektromos dobmodulok piacára, ráadásul annak mindjárt a csúcskategóriájába. Ez egy hatalmas anyagi és szellemi befektetés, a nulláról megtervezni, majd Németországban (!) legyártani egy célszámítógépet olyan komoly elhatározást igényel, amit nagyon komoly iránymutatásnak kellene vennie a dob piac összes szereplőjének. Ha valaki, akkor a Gewa a maga kereskedelmi hátterével pontosan jól fel kell hogy tudja mérni, hogy merre induljon egy ekkora projekttel. Ha ehhez hozzátesszük, hogy nemrég a Pearl is pont ezt tette, akkor biztosak lehetünk benne, hogy az edrum piacon hamarosan egy régóta esedékes, komoly átrendeződés várható.
Egy nappal a G9 világpremierje előtt.
Gewa G9 dobmodul
Gewa G9 editor
DW dobpadek a G9 modulhoz
Ennyi ok bőven elég volt, hogy másnap nagy várakozással jelenjek meg a fura módon 10:29-re meghirdetett világpremieren. Kb. egy óra múlva kissé zavartan távoztam: a Gewánál láthatóan minden részét nagyon komolyan vették a fejlesztésnek, van a modulban 10”-es érintőképernyő, wifi, SSD, positional sensing, szimmetrikus kimenetek, meg minden, amit ma menőnek gondoltak, de mintha a nagy igyekezet közben elfelejtették volna meghallgatni, hogy mi szólal meg az audio kimeneteken, pedig a végeredmény ott dől el. A hallottak a legnagyobb jóindulattal is egy középkategóriás hangmodul benyomását keltették, ami 2500 Euro körüli áron kicsit lehangoló. A szoftver még nincs teljesen kész, ha lett volna több időm, akkor a beállításokon is biztos lehetett volna finomítani – bár egy világpremieren nem ártott volna a kiállított darabokat nagyon precízen beállítani – és az őszi piacra kerülésig még sok minden történhet. Szóval várjuk ki a történet végét, de az eddig látottak alapján én arra fogadnék, hogy elsősorban nem a G9 fogja átrendezni a dobmodulok piacát.
Igaz, hogy az idén már a legtöbb komoly gyártó otthon maradt, de itt volt a koreai Paxphil Corporation, amelynek van egy működésképtelen weboldala és egy komoly hiányt pótló terméke, a felfújható dobfelszerelés. Annyira elszántak, hogy már a NAMM-ot megtámadták ezzel a micsodával:
Paxphil(?) MusicAir(?) Hannsure (?) Qdrum S-301. Még kék LED is van rajta, szóval ellenállhatatlan. A Dolly Roll fénykorában bármi pénzt megadott volna egy ilyenért.
Illetve nem is tudhatjuk, hogy tényleg az övék-e, mert ugyanezt a terméket sajátjaként hirdeti a kínai MusicAir Wade Technology és a taiwani Hannsure Technology is (utóbbi gondosan összeállított termék portfóliójában többek között földrengéskor bukósisaknak használható dosszié, intelligens bicikli fék és újratölthető kávékapszula is található, aki nem hiszi, győződjön meg róla: http://www.hannsure.com).
Azzal együtt, hogy ennyire elszomorító volt a doboknál a felhozatal, mégis itt találkoztam az egész kiállítás egyik legüdítőbb és legelképesztőbb jelenségével. A német Metal Drum Power egy elég nagy standon nagyon drága, nagyjából teljesen használhatatlan dobfelszereléseket állított ki, amelyek mind vastag rozsdamentes acélból és bronzból készültek. Egy 18”-as bronz nagydob 46 kg, a 14”-es állótom 21 kg, a három tomos shell set 96 kg, a tom tartót csak imbusz- és villáskulccsal négy csavart kicsavarva lehet leszedni a nagydobról... és az egész 10 000 Euroért már vihető is... illetve olyan nehéz, hogy sehogyan sem vihető. Amikor kérdeztem az egyébként nagyon kedves feltalálót és csapatát, hogy szerintük ezt ki fogja megvenni, akkor olyan választ kaptam, amin azóta is mosolygok: “fogalmunk sincs, még annyira új a cég, hogy nem tudjuk, kik lehetnek majd a vevőink”. Piaci analízis level 1000. Rengeteg pénze és ideje lehet annak, aki egy ilyen irgalmatlan méretű fejlesztésbe belevág az értékesítésről való bármiféle elképzelés nélkül. Mintha a saját zenei projektjeim ipari megfelelőjét láttam volna bennük, nem csoda, hogy imádtam őket.
Meglepő módon az acél dob nem is szólt rosszul, kerek, erőteljes hangzás, a fa testekhez képest sokkal egyenletesebb hangerő a tomok közt 8”-tól 14”-ig, és az egyik pergőjük az egyik legjobb volt, amit életemben hallottam.
Metal Drum Power
Metal Drum Power
Metal Drum Power. Igen, ennyi a kisebbik bronz dobkészlet súlya és ára.
A gitár, basszusgitár, erősítő, effekt témában is a bevezetőben részletezett folyamatok érvényesültek, a legismertebb távolmaradókat már említettem, de a kiállítók listája legalább ennyire sokatmondó. A tok készítőktől a hangolókulcs gyártókig mindent belevéve összesen kb. 120 kiállító jelent meg ebben a termékkategóriában, ami nagyon kevés.
Minden további magyarázat helyett álljon itt néhány tény a helyzet érzékeltetésére: pl. a klasszikus amerikai erősítő gyártók közül senki nem jött el, a britek közül egyedül az új kanadai tulajdonosa által most újraindított Hiwattot láttam és kis jóindulattal még ide sorolhatom a Carlsbrot. A német gyártók itt nem voltak annyira szigorúak, mint a doboknál, ahol egyetlen ismertebb képviselőjük sem jelent meg, legalább a Diezel, a Hughes & Kettner, az Engl és a nálunk is egyre többek által használt BluGuitar itt volt. Bár forradalmat szerintem sehol se láthattunk, az ismertetett helyzet miatt már a puszta részvételüknek is örülni kellett.
A Hiwatt standja, jobboldalt a “világ legerősebb full csöves basszuserősítője”, a DR401
Az egyre inkább a jelent és még nyilvánvalóbban a jövőt képviselő cégek, mint a Kemper, a Fractal Audio (Axe-Fx) és az inMusic (Headrush) közül egyik sem tartotta elég fontosnak az itteni megjelenést. Ebből a sorból kilóg a Line6, de erről kicsit később...
A színpadi zenészek közül először a dobosokat célozta meg kb. tíz éve a ButtKicker szubjektív mély-érzetet növelő megoldásával, aztán jöttek a basszusgitárosok. Ezt a felhasználási területet célozza a Victor Wootennel a facebookon épp most is intenzíven hirdetett BackBeat, vagy a Porter & Davies KT Platformja.
Eich Bass Board
Ebbe a versenybe szállt be az Eich Amplification Bass Boardja is. Ez se igazi újdonság -2016-ban már lehetett kapni-, de mivel nem sok helyen lehet ilyesmit látni, így akit érdekel ez a műfaj, az örülhetett neki, hogy legalább ezt ki lehetett itt próbálni.
A gitároknál a svájci Relish pickup-cserét sokszorosan leegyszerűsítő Mary One modelljét a kiállítás egyik innovációjaként mutatták be, de igazából ezt se Frankfurtra időzítette a gyártó, hiszen a NAMM-on már bemutatták (itt van róla egy NAMM video: https://www.youtube.com/watch?v=4g4y_2B8lEA). Műszakilag mindenképp ötletes megoldás, a hasznossága ügyében vannak kétségeim, a hangról pedig sokkal alaposabb és jobb minőségű demo alapján lehetne véleményt alkotni.
Ahogy a bevezetőben írtam, a kiállításnak a korábbi években az egyik fontos vonzereje volt, hogy egy időben egy helyen sok, különlegességeket gyártó kicsi cég termékeit lehetett megnézni. A gitároknál ezekből ma alig néhányan maradtak, mint a 3-8000 Euro közötti kategóriában gyártó német Nik Huber vagy az izraeli Macmull Custom Guitars, az effektpedálokat gyártó amerikai Earthquaker Devices, vagy az effekten kívül hasznos kontrollereket és kiegészítőket fejlesztő lengyel G Lab (https://www.youtube.com/watch?v=vf9GOY4bvZU&feature=youtu.be).
Nik Huber standja
Macmull Custom Guitars
Macmull Heartbreaker
Az 5000 Euro körüli gitár kategóriában azért volt egy számomra nagyon kellemes meglepetés is. A basszusgitáros legenda Darryl Jones nevét viselő Jones Musical Instruments részvételének elsősorban nem azért örültem, mert láthattam néhány drága, igényesen megcsinált Fender indíttatású butikhangszert, hanem azért, mert személyesen is megismerkedhettem egy olyan meghatározó zenésszel, akinek pályáját élete első nagy produkciója -Miles Davis zenekara- óta követhettem Herbie Hancocktól, Madonnán, Peter Gabrielen át a Rolling Stonesig.
Darryl Jones a saját nevét viselő hangszerek között.
Úgy hozta a szerencse, hogy egy szállodában laktunk és a második nap reggelén összetalálkoztunk a liftben, ahol beszéltünk pár szót. Amikor megtudta, hogy a karrierje kezdete óta ismerem őt és én is a kiállításra jöttem, mondta, hogy találkozzunk a standján. A nap vége felé oda is mentem és egy nagyon jót beszélgettünk, ahol egyebek mellett szóbakerült a politika, a magyar jazzélet és a hobbiállatok. Több, mint száz, világklasszis zenésszel készített interjúval a hátam mögött röviden csak annyit mondhatok, hogy egy kivételesen közvetlen, nagyon szerény és jól tájékozott embert ismerhettem meg benne.
Darryl Jones
A számítógépes, szoftveres, billentyűs hangszeres területen a digitális zongora gyártókat leszámítva összesen alig 15 szintetizátor, workstation, elektronikus billentyűs hangszer gyártó jelent meg. A legnagyobbak közül a Roland egyáltalán nem jött el, a Korg egészen kicsi, felfújható eszkimó igloo-ja is eltörpült volna a cég korábbi standjai mellett.
A Korg standja ugyan kicsi volt, de legalább hangulatos
Nem volt itt a Behringer sem, de a belga FACE Bvba állítólag bemutatta a Behringer Model D-t, amelyet heteken belül végre tényleg elkezdenek szállítani a boltokba. (Azért írom, hogy állítólag, mert én magam ugyan nem találtam meg a Model D-t, de a Musikmesse weboldala szerint itt volt). Aki esetleg nem olvasott még róla, ez egy 300 Euróba kerülő MiniMoog (szemben a Moog reissue Model D 3500 Eurós árával). Itt fontos hangsúlyozni, hogy ez nem “olyan, mint” egy MiniMoog, hanem valóban egy MiniMoog (ahogy azt pl. nemrég a SoundOnSound fórumán hangsúlyozta az egyik tesztelő). A történet hátterében a szabadalmi oltalmak lejárta áll (a témáról bővebb információ pl. itt olvasható: http://www.factmag.com/2017/04/08/behringer-minimoog-synth-clones/ ), amelyek nyomán a Behringer hamarosan további klasszikus szintetizátorokkal fog kijönni (Oberheim OB-Xa, Roland VP-330, ARP2600, Roland Jupiter 8, Roland TR-909, EDP WASP). Ha mindehhez hozzávesszük a hamarosan megjelenő Neutron analóg semi-moduláris szintetizátorukat, valamint azt a tényt, hogy a már megjelent, saját tervezésű DeepMind 12 szintetizátort mennyire pozitívan fogadta piac, akkor teljesen világos, hogy a cég pillanatokon belül alapjaiban fogja átrajzolni az analóg hardver szintetizátorok piacát.
A Rolanddal és a Korggal szemben két másik, hagyományosan nagy standon kiállító japán cég továbbra is fontosnak tartotta a hangsúlyos megjelenést, a Kawai és a Casio standjai bármelyik korábbi évben sem lettek volna szégyellnivalók.
A Kawainak még mindig fontos a frankfurti megjelenés
A CT-X bemutatóhelye a Casio standján
A Casio ráadásul az új CT-X sorozat bemutatójához napjaink egyik legfelkapottabb billentyűsét, Cory Henryt kérte fel. (https://www.youtube.com/watch?v=8US1AMH6JAo , a CT-Xről részletesebben itt: https://www.youtube.com/watch?v=K21Zw7FtI48&t=0s&list=PLtZcTSildlejk1f7EPuWbbmIH036wA_cP&index=12 )
Bár fura módon a kiállítók listáján nem szerepeltek, így személy szerint lemaradtam a bemutatóról, de a Clavia itt mutatta be a Nord Piano sorozat negyedik generációját, a Nord Piano 4-et, amely néhány hasznos újdonságon túl nem tartalmaz semmi forradalmian újat. Nyilvánvaló, hogy akinek 3-asa van, az nem fogja lecserélni az új modellre, de aki most akar ilyesmit venni, az természetesen a 4-est fogja keresni, amely pont annyiba fog kerülni, mint az elődje. (https://www.youtube.com/watch?v=23pHcfqZWaM&index=5&list=PLtZcTSildlejk1f7EPuWbbmIH036wA_cP).
Az eddig látottak után a számítógépes vonalon sem ért meglepetés, hiszen a szoftver, DAW, virtuális effekt- és hangszer fejlesztők közül már évek óta hiányoznak az olyan meghatározó szereplők, mint az Ableton, Arturia, Native Instruments, UVI, Slate Digital, Universal Audio és azok kisebb szereplők, amelyek a Native Instruments platformra fejlesztenek (mint pl. a két éve még megjelenő brit Spitfire Audio).
Talán az ő esetükben a legérthetőbb a távolmaradás, hiszen ezek a cégek (az UAD kivételével) hagyományosan nem fizikai termékeket, hanem szoftvereket árultak, amelyeket az interneten is pont olyan jól be lehet mutatni, mint élőben. A dolgot azért picit árnyalja, hogy idővel viszont majdnem mindegyikük evolúciója során megjelentek a termék portfólióban hardver eszközök is, amiket azért szívesen megnézne az ember működés közben a saját keze alatt is. Volt idő, amikor pl. ennek a termékcsoportnak az egyik legnagyobb kiállítója a Native Instruments volt. Ahogy feljebb is tettem már hasonló utalást, ebben a kategóriában a Steinberg kivétel volt, amiről később írok még.
Azért ezen a területen is volt néhány olyan kis kiállító, akik szembementek a visszafordíthatatlannak tűnő iránnyal és hoztak némi színt a nagy egyhangúságba. A legkisebb az egyszemélyes vállalkozásként működő cseh CHRT Synth volt, amely az elsősorban elektronikus fúvós hangszerekre optimalizált, teljesen csöves mono-szintetizátorával igazán szűk felhasználói réteget céloz meg. A 600 Euro körüli árú szintetizátor hangzása eléggé hasonlít az első igazán ismert elektronikus fúvóshangszer, a Lyricon hangjához, vállalkozó szellemű vevők megvehetik készletben is és összeforraszthatják saját maguknak. (http://www.chrtsynth.org/)
CHRT Synth
CHRT Synth
a fejlesztő gyönyörű, retro dobozba szerelt saját példánya a CHRT Synth standján
A másik érdekesség a német Nonlinear Labs tavaly nyár óta gyártott C15 nevű szintetizátora volt. A mai szokásos irányokhoz képest szokatlan megközelítés egy 4000 Eurós, erős beágyazott számítógépen alapuló hangszerben mindössze két –kizárólag szinuszjelet adó- oszcillátorral megoldani a hangszínek generálását. És mégis, a végeredmény egy nagyon expresszív, modern hangszer, amely a színpadi használatra optimalizált letisztult design mellett egy vezeték nélküli kapcsolaton keresztül működő grafikus programozófelülettel is rendelkezik.
NonLinear Labs C15
http://www.nonlinear-labs.de/index.html
Igaz, hogy csak két modellel, de itt volt a Waldorf is. Az egyik a 2016-ban bemutatott Quantum update-je, amely a cég digitális szintézist és analóg szűrőket egyesítő jelenlegi csúcsmodellje.
Waldorf Quantum
Elhoztak ezen kívül egy teljesen új modellt is, az STVC-t, amely a hangmodulként már létező Streichfett string szintetizátor vocoderrel kiegészített, billentyűs változata.
Waldorf STVC
Látásjavító torna Waldorf módra: mikroszkopikus betűk az STVC törpe kijelzőjén
A design egyik vicces részlete, hogy programozás megsegítésére raktak rá egy akkora OLED kijelzőt, ami alig nagyobb a mutatóujjam utolsó percénél. Csak sejthetjük, vajon mennyivel lett volna drágább a hangszer, ha nem bolhapiszok méretű betűkkel kell kínlódni a programozásnál, de szerintem kibírná a vevők pénztárcája azt a kis extra költséget, amiért cserébe el tudnák olvasni a paramétereket.
Nem mondanám nélkülözhetetlennek, de összességében egy jól használható, inspiráló hangszer, 780 Euro körüli áron. https://www.soundonsound.com/news/namm-2018-waldorf-launch-stvc-string-synth
A kiállítás egyik legnagyobb és igazi (azaz nem a NAMM-on bemutatott) újdonsága volt a brit Exodus Digital Labs Valkyrie nevű virtuális analóg szintetizátora, amelynek eddig összesen öt darab prototípusa készült, amelyből kettőt itt láthatott először a közönség.
Exodus Digital Labs standja egy igazi újdonsággal, a Valkyrie szintetizátor modullal
Exodus Digital Labs Valkyrie
A szintetizátor fórumokon hatalmas érdeklődéssel fogadott hangszer a fejlesztő Manuel Caballero szerint sem nyújt semmi forradalmian új hang generálási technikát, csak a DSP nélküli, FPGA alapú, brutálisan erős hardvernek köszönhetően kiemelkedően jó minőségben teszi a dolgát és az ígéret szerint jóval 2000 Euro alatti áron lesz kapható, várhatóan még az idén. Az FPGA design-ból fakadóan a modul változatlan hardver mellett nagyon könnyen új feladatokra programozható és ennek a lehetőségnek a kihasználása szerepel is a fejlesztő távolabbi tervei között. https://www.youtube.com/watch?v=zfhb0uA8N0A
A Universal Audio ugyan nem volt itt, de volt egy érdekes beszélgetésem velük kapcsolatban. Találkoztam a Little Labs alapítójával, Jonathan Little-lel, akinek német disztribútora elhozta a kiállításra a cég hardver eszközeit. Szóba került a Little Labs egyik legismertebb terméke, a többmikrofonos felvételeknél nélkülözhetetlen fáziskorrekciós eszköz, az IBP, amely plugin formában az UAD platformon is kapható. Kérdeztem, hogy hogyan érinti a hardver eladásokat a plugin verzió, ami nyilván sokkal olcsóbb a vasnál, de legalább nem kell a gyártással bajlódni. Azt mondta, hogy többszáz plugin eladásra jut egy hardver vevő, (ami cseppet sem meglepő) de ez nem baj, mert az UAD jól képviseli az ő érdekeit is és -itt jön az a rész, ami miatt az egész sztorit érdemesnek tartom leírni: “... szeretek royalty csekkeket kapni, kerestem már jó párszázezer dollárt ezzel a pluginnal, gondolom, az UAD meg pár milliót”. Tekintve, hogy egy mindössze 100 dolláros pluginról van szó, ami még csak nem is a legelterjedtebbek közül való, hiszen a legtöbb otthoni modellezőszakkörösnek nincs rá szüksége, így kaphatunk valami fogalmat arról, hogy a jó minőségű szoftveres megoldásokban mennyire komoly üzleti potenciál van, még egy állítólag nehéz helyzetben levő iparágban is.
Ahogyan magán a kiállításon is külön jelentek meg, így ebben a beszámolóban is külön kell szólnom a Yamaháról. A világ első számú hangszergyártójaként hagyományosan teljesen önálló kiállítással jelentkeztek a Musikmessén belül. Igaz, hogy néhány éve már nem bérelnek önálló csarnokot, de még mindig magasan a legnagyobb területen állítottak ki és ez a fajta oldschool kitartás mindenképpen tiszteletet ébreszt.
Ennek az állhatatosságnak köszönhetjük, hogy a Yamaha termékeken kívül megjelentek a cég tulajdonában levő további brandek is, mint pl. a Line6, vagy a a Steinberg, amelyek így a saját szakterületükön nagyjából egyedüli képviselőként jelentek meg a kiállításon, továbbá a Yamahának köszönhettük azt is, hogy a Gewa által kiállított két amerikai márkán kívül egyáltalán lehetett látni minőségi dobokat is.
Az örök klasszikus Recording Custom
Ami a relatíve új Yamaha termékeket illeti, itt tudtam végre kipróbálni az EAD-10 dob effektet, amelyről már sok videót láttam, de kíváncsi voltam rá élőben. Itt nincs lehetőség részletes ismertetőre, de szerintem ezt a terméket teljesen tévesen pozícionálja a Yamaha.
A Yamaha EAD-10 modulja.
Arra, amire állítólag szánták –hogy a segítségével a mezei garázsfelhasználó egymikrofonos akusztikus dobfelvételt csináljon- teljesen alkalmatlan. Ezzel szemben a normális eszközökkel rendesen megcsinált dobhang mellé effektként és kiegészítő hangforrásként alkalmazva egy nagyon jól használható, hatékony eszköz, amit az ilyesmit keresőknek mindenképp ajánlok kipróbálni, mielőtt vennének néhány triggert és valamilyen dobmodult ugyanebből a célból.
Korábban utaltam már a cserélhető színpados Drum Camp és Guitar Camp hasznosságára, az idén is volt néhány jó név a szereplők között, a dobosoknál pl. Jost Nickel, Felix Lehrmann, Karl Brazil, Gary Wallis, Ash Soan, Will Hunt, a gitárosoknál Mattias IA Eklundh, Tom Longworth (Karl Brazil mellett még egy tag Robbie Williams zenekarából), Govan Guthrie, Jeff Waters, Nick Johnston. Ezek a bemutatók nagyon sokat tettek hozzá a kiállítás élvezhetőségéhez és ha halványan ugyan, de emlékeztettek a régi szép időkre, amikor az embernek napokon át kellett sakkoznia a naptárral, hogy kit mikor tud megnézni és sokszor még így is előfordult, hogy az ütközések miatt lemaradt egy-két eseményről.
Figyelmeztetés a Drum Camp ajtaján. Hangos, de legalább jól szól, aki nem készült, a bejáratnál kaphatott ingyen füldugót. A két bemutatószoba nélkül sokkal sivárabb lett volna a kiállítás.
Jost Nickel
Govan Guthrie a terráriumban
A távolmaradó kiállítók növekvő száma és az aggasztó, negatív tapasztalatok ellenére is hosszúra nyúlt beszámolót rutinszerűen most is azzal zárom, hogy találkozunk ugyanitt jövőre, de nem titkolhatom, hogy ezt az elköszönést még sosem írtam le ennyi kérdőjellel és kétséggel a fejemben.
Huszár Endre
2018. május 3. 12:02