MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

NAGY JÁNOS „YANCHA”

„A zene egy játék, azért csináljuk, mert élvezzük, szeretjük.”

Decemberben jelent meg a Nagy János Trió „Yancha” című lemeze, amin vendégként közreműködött két világsztár, Mike Stern és Dominique Di Piazza. A lemezbemutató koncert január 19-én az Opus Jazz Clubban volt, ahol Nagy János, Joubert Flóra és Frankie Látó mellett Dominique Di Piazza is színpadra állt. Nagy János “Yancha” mesélt arról, hogy hogyan zajlott a stúdiómunka, és azt is elárulta, hogy miért jött létre A Mi Zenénk Alkotóműhely.

Tavaly két, teljesen különböző témájú lemezt készítettetek a trióval.

Igen, év elején vonultunk stúdióba, és két lemezanyagot vettünk fel egyszerre. Az egyik tavasszal jelent meg Debussy 100 címmel, ezen Debussy műveit dolgoztuk fel halálának századik évfordulója alkalmából. A trió mellett Vincent Mascart francia szaxofonos is közreműködött néhány számban, neki is van átdolgozása ezen a lemezen. A másik anyag a Yancha címet kapta, ezen saját dalokat játszunk. Erre a felvételre két vendéget is hívtam, Dominique Di Piazza basszusgitározik pár számban, Mike Stern pedig két dalban gitározik. Ez az anyag december elején jelent meg.

Hogyan kerültél kapcsolatba Mike-kal, Vincent-tal és Dominique-kel?

Vincent-tal ezelőtt hat évvel ismerkedtem meg, amikor Demeter László dobos, aki kint él Ausztria és Svájc határában, meghívott a saját kvartettjébe zongorázni. Ebben a kvartettben játszott még egy osztrák bőgős, és Vincent szaxofonozott. Már az első próbán csodálkozva néztünk egymásra, hogy mennyire hasonló a gondolkodásunk a zenében, és onnantól el is indult egyfajta zenei kapcsolat, amiből később barátság lett. A Dominique Di Piazzával való találkozásunk pedig egy nagyon nagy véletlen volt. Kim Plainfield amerikai dobos - aki azóta sajnos meghalt -, és Dominique Di Piazza játszottak volna Magyarországon egy olasz zongoristával trióban, de a zongorista lebetegedett. Én ugrottam be ebbe a trióba, Székesfehérváron játszottunk egy közös koncertet. Nagyon érdekes, hogy hasonló volt az élményem Dominique-kal mint Vincent-tal. Nekem nagyon furcsa volt, hogy már az első próba szünetében odajött hozzám Dominique és mondta, hogy maradjunk mindenképpen kapcsolatban, valamit még csináljunk együtt. Én azt hittem, hogy viccel, hiszen egy ekkora basszusgitáros biztosan csak viccelődik velem. Aztán a következő napokban volt még közös próbánk, koncertünk és kurzusunk is, és újra elmondta többször, hogy jó lenne még együtt játszani. Ezen felbátorodva hűvtam el abba az együttesbe, amiben Dominique-kal, Borlai Gergővel és Xavier Desandre Navarre-val játszottunk kvartettben. Így aztán amikor a trióval olyan dalok jöttek elő ahol basszusgitárosra volt szükségem, akkor gondoltam, hogy most már nyugodtan szólhatok neki, ő pedig jött boldogan. Mike Stern is egy érdekes történet volt... A Balkan Union zenekarban zongorázom most már pár éve. Az egyik lemezen Mike Stern volt a vendég, majd tavaly nyáron vele együtt léptünk fel a Nisville Jazz Fesztivál nagyszínpadán, ott ismertem meg őt személyesen. Ez a koncert után kerestem meg őt amikor készítettük a trió lemezt, elküldtem neki a felvételeket, és megkérdeztem, hogy tetszenek-e, és játszana-e rajtuk. Ő pedig igent mondott a felkérésre. Egyébként Vasvári Pál egyik lemezén már játszottam Mike Sternnel közösen egy dalban, úgy, hogy nem találkoztunk személyesen, Nisville-ben óvatosan meg is említettem ezt Sternnek, amire a világ legtermészetesebb módján mondta, hogy igen, tudja, emlékszik rá, és kérdezgetett is, hogy mi van a Vasvári Palival. Számomra megdöbbentő volt, hogy mennyire képben van. Ami a közös munkában nagyon-nagyon érdekes volt, az a borzasztó lelkiismeretesség. Egyszer csak csörgött a telefon, elmondta, hogy úgy tervezte, hogy most veszi fel a szólót, de nagyon nehéz a dal amit írtam, kért még egy hetet, hogy kigyakorolhassa a részét, és arra kért, hogy mindenféle képpen legyek elérhető amikor ő a stúdióban van, mert közben hívni szeretne. Tényleg ez történt, a stúdióból felhívott, átküldte csak a szóló részt külön, hogy ez jó-e így. Elképesztő volt számomra ez a gondos hozzáállás.

Dominique-kal és Vincent-tal viszont együtt, Magyarországon vettétek fel a dalokat. Milyen volt velük a stúdiómunka?

Nagyon-nagyon jó. Már nem először dolgoztunk együtt, baráti viszonyban vagyunk mindkettőjükkel. Vincent nálunk lakott amíg tartott a stúdiómunka. Dominique-kal pedig megbeszéltük a felvétel után, hogy jön tanítani a nyári táborba, és ez már le is zajlott, tényleg ott volt és tanított. Tehát ezek élő munka- és baráti kapcsolatok.

Miért Yancha lett a lemez címe?

Sokféle zenét játszottam, írtam az elmúlt években, kortárs báboperát, filmzenét, protestáns énekek feldolgozását, jazz rockot. Szerettem volna választ adni arra a kérdésre, hogy melyik vagyok leginkább én. Ezt a mostani zenei anyag tükrözi leginkább, egyfajta öndefiníció ez az album. Az egy külön ajándék számomra, hogy olyan csodás társaim vannak ebben, mint Frankie Látó és Joubert Flóra. A két fantasztikus világhírű muzsikus Mike Stern és Dominique Di Piazza pedig tovább emeli ezt az érzést. A Yancha szó japánul csintalant jelent, a csintalan, pajkos gyerekekre szokták mondani. Azt hiszem játék közben leginkább ez a hozzáállás jellemez, erre törekszem, a folyamatos játékra, incselkedésre, meglepetésre, a megszokotttól való eltérésre és a "rosszalkodásra".

A Nagy János Trió többször átalakult, a mostani nem egy klasszikus trió felállás.

Igen, Frankie Látó hegedül és Joubert Flóra dobol a zenekarban. ’94 óta játszom már trióban, mindig hagyományos trió felállások voltak, tehát bőgő, dob és zongora. A mostani felállást tulajdonképpen egy véletlen hozta. Frankie-vel 20 éve játszunk együtt duóban és különböző zenekarokban, a vele való kapcsolatom is Vasvári Palihoz kötődik. Pali egyszer felhívott minket, hogy kötött nekünk egy duó bulit a Millenárisra, mert bár még soha nem játszottunk együtt, ő úgy gondolja, hogy ez a két zenész együtt jó lesz. És tényleg! Ezen a koncerten megállapítottuk, hogy Pali bácsinak igaza van, azóta játszunk együtt. Flórát pedig először a Cherry Bomb nevű lányzenekarban hallottam, ahol rock zenét játszott, sikítoztunk, hogy milyen rettenetesen jó tempó van és milyen őrületes bal kéz. Aztán beiratkozott a Kodolányira ahol én tanítok, itt láttam, hogy más stílusokban is képben van, ekkor hívtam el a New Brandbe. Volt egy olyan pillanat valamelyik koncerten, amikor a zenekarból csak hárman maradtunk a színpadon, Frankie, Flóra és én. Eljátszottunk egy dalt így hárman. Ekkor határoztam el, hogy ha újra triót csinálok, akkor ez lesz a felállás. Ugyan már előtte a MoNaMo-ban - Szirtes Edina Mókussal és Mogyoró Kornéllal közös zenekarunkban - sem volt basszusgitár, tehát ez a fajta hangzás tetszett is. Emellett több oka is annak, hogy nincs basszusgitáros a trióban. ’96-ban diagnosztizáltak nálam egy betegséget, a szklerózis multiplexet, 2012-ben ez eléggé eldurvult, fél évig naponta többször, kiszámíthatatlan időben, ideig lebénult a bal kezem, játék közben is.

Tulajdonképpen abban, hogy nincs basszusgitár, részemről van egy dafke hozzáállás is, hogy márpedig azért sem hagyom, hogy a betegségem döntsön bármiről is. Ennek van egy „nem adom fel” fílingje, és nyilván, ha úgy érezném, hogy ez hátráltat, akkor abban a pillanatban hívnék egy bőgőst. Dominique-nek nem ezért szóltam :), hanem mert őrületes ahogyan basszusgitározik, és elsősorban az együtt zenélés, a zene izgat. Az sem egy utolsó szempont, hogy lényegesen nagyobb szabadságom van a zenében így mint egy bőgőssel, azt csinálok amit akarok, arra megyek amerre jól esik. Amit még szeretek ebben a felállásban, hogy ez emberileg is egy nagyon jó csapat. Ezt sosem tartottam annyira fontosnak, engem mindig az érdekelt, hogy hogyan játszanak az emberek és kevésbé érdekelt, hogy hogyan gondolkodnak. Nyilván fontos, hogy jól érezzük magunkat együtt, de nem kötelező együtt söröznünk ahhoz, hogy jól játsszunk. Bizonyos értelemben most is ezt gondolom, de mégis úgy alakult, hogy ez a hármas emberileg is nagyon jól működik.

Sok nagyon fiatal zenésszel dolgozol együtt. Inspirál téged az ő zenei hozzáállásuk, lendületük?

1. Igen, van egy olyan energia, egy olyan frissesség a fiatalokban, ami engem inspirál, szeretek velük együtt játszani, vagy akár csak hallgatni őket.
2. Mesélted évekkel ezelőtt, hogy már huszonévesen öregnek érezted magad, úgy gondoltad, máris le vagy maradva. Rengeteg gyakorlással, szólóelemzéssel igyekeztél utolérni magad, de ez a lemaradás érzés megmaradt. Ez még mindig így van?

Persze, most is látom, hogy még mennyi mindent kell kigyakorolnom, megtanulnom, és ez az érzés valószínűleg nem is fog változni. De ezzel általában így vannak a zenészek szerintem. Dominique Di Piazzához akárhányszor benyitottunk a szállodai szobába, mindig basszusgitárral a nyakában nyitott ajtót. Amikor a Balkannal játszottunk Nisvilleben, mindannyian külön mentünk, és amikor Mike Stern megérkezett, folyamatosan hívogatott, hogy mikor lesznek már itt a többiek, és mikor tudunk próbálni. Este 11-kor érkeztek meg  a többiek a szállodába, Mike 11.30-kor kinyittatta az éttermet és hajnali 3-ig próbáltunk. Amikor kérdeztük tőle, hogy hogy van ez, annyit válaszolt, hogy „Hát, tudjátok, én egy  ilyen gitáros srác vagyok.” És az előző történet is arról szólt, hogy nem akkor vette fel a lemezt amikor tervezte, hanem egy héttel később, mert ki kellett gyakorolnia a számot. Ez van, a zenészség és a gyakorlás összefügg.

Az elmúlt néhány évben kerültél be a Djabe, a Makovics Dénes Sextet, és a Balkan Union zenekarokba. Hogyan érzed ezekben magad?

Szeretem mindegyiket. A Djabe-be úgy kerültem, hogy felhívott a Barabás Tomi, hogy tudok-e zongoristát ajánlani, és mondtam, hogy tudom ajánlani magamat. Szeretem dalokat amiket ír, és nagyon jó a csapat. A Balkanban is nagyon jók Tóth Bagi Csaba szerzeményei, jól érzem ezekben magam. A Makovics Dénes szextettről sem tudok mást mondani, ráadásul hard bop-ot nagyon régen játszottam, még a trióval a ’90-es években, és a jazz tanszakon Fekete-Kovács Kornéllal és Schreck Ferivel. A jazz zongorista számára viccesen szólva a hard bop, a mainstream jazz a „rendes zene”, én ezt a műfajt imádom.

Sok éve tanítasz magánúton és zeneiskolákban is, idén pedig Mózes Tamarával és Frankie Látóval elindítottad A Mi Zenénk Alkotóműhelyt. Miért érezted fontosnak, hogy létrehozz egy saját iskolát?

Elég sokat tanítottam zeneművészeti szakközépben és tanítok most is a Kodolányi János Egyetemen, egyrészről innen ért rengeteg olyan hatás ami afelé vitt, hogy a saját koncepciómat valósítsam meg. Másfelől nyaranként megrendezzük a Balatonfüredi Világzenei- és Improvizációs Tábort, ami mindig nagyon jól sikerült, és mindig az volt a vége, hogy jó lenne ezt évközben is folytatni. Ami nekem nem igazán tetszik a szakközépiskolákban és az iskolákban ahol tanítok, hogy van egy külső tanterv, aminek meg kell felelni adott időn belül. Nem a tantervvel van a baj, viszont az, hogy ezt mindenkinek határidőre kell teljesítenie, rengeteg konfliktust hoz magával. Ebből már kezdett elegem lenni, és sokkal jobban bírtam például a tábort, ahol nincs külső kényszer, nyugodtan lehet alkalmazkodni ahhoz, hogy az aki akar tanulni, milyen tempóban képes haladni. Persze, lehet mondani, hogy tanítsam magánúton és akkor ez történik. Persze, ez is egy út. Ugyanakkor az is elgondolkodtatott, hogy nagyon sokszor hoznak hozzám szülők olyan tizenéveseket, akik otthagyják a zeneiskolát, de szeretnének továbbra is zenét tanulni. Meg tudok menteni egy-egy embert évente a zenének, de arra gondoltam, hogy ez nem feltétlenül megoldás hosszú távon. Aztán kicsit utána gondoltam és rájöttem, fontos ha a  tanárokat is oktatjuk, hogy legyen eszköz a kezükben, amivel megpróbálhatják megtartani azokat a tanítványokat, akik nem bírják tovább a zeneiskolai rendszert. Így kidolgoztam erre egy módszert, és akkreditáltattam egy tanárképző tanfolyamot. Nyilván 30 órában nem lehet mindent megtanulni, de azt hiszem, hogy nyitottá lehet válni arra, hogy legalább oda lehessen figyelni egy ilyen gyerekre, hogy lehessen neki valamit mondani, és, hogy a gyerek ne elutasítással találkozzon. Szerintem így már könnyebb megtartani.

Mi az ami miatt a gyerek úgy dönt, hogy nem marad a zeneiskolában?

Nem akar klasszikus zenét tanulni tovább. Nem akarja azt, hogy öt éve jár zongorázni, és ha megkéred, hogy zongorázzon valamit, még nem tud játszani semmit, mert a vizsga csak három hónap múlva lesz, viszont már elfelejtette amit a legutóbbi vizsgán játszott. Februárban és májusban el tud játszani valamit, de egyébként az év többi részében nem tud, épp tanulja azt a két darabot, ami kell a vizsgára. Ennek valljuk be őszintén, kevés értelme van, egy idő után dobnak is egy hátast a gyerekek, és azt mondják, köszönik szépen, ezt nem kérik. A zene egy játék, azért csináljuk, mert élvezzük, szeretjük. Ha ez eltűnik, akkor vége van. Ugyanakkor azt meg sokan érzik, hogy ez egy jó dolog, folytatnák, ez jelenik meg amikor megkeresnek. Zenélni szeretnének, de nem úgy, hogy megtanulnak még egy klasszikus darabot (vagy akár könnyőzenei számot, ugyanazzal a módszerrel), hogy aztán egy hét után el is felejtsék. Itt léphet be - ha eddig még nem volt - az improvizáció, a zene, mint beszélt nyelv. Ezért akkreditáltattam az „Improvizáció, stílusismeret egyéni és zenekari játékban” című tanárképző tanfolyamot, amit jobb szervezett formában csinálni. Az egyéni hangszeres órák mellett csoportos hangszeres - és improvizációs órákat is tudunk tartani. Beszélgettem erről Mózes Tamarával aki egyből jelezte, hogy szívesen tart ének kurzusokat, és Frankie Látóval, aki szintén örömmel csatlakozott. Vincent Mascart pedig szaxofon és soundpainting kurzusokat fog tartani. Így négyen összefogtunk, és a tavaly létrehozott alapítványunk, A Mi Zenénk Alapítvány felvállalta, hogy működteti az A Mi Zenénk Alkotóműhelyt (www.amzam.net), aminek a keretein belül folyik ez az oktatás. Ennek lesznek kihelyezett helyszínei is, iskolákban, zeneiskolákban, és vidéken is.

Pacziga Linda


2019. május 6. 16:40

Minden jog fenntartva. 2019 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA