Samu, a gitáros… (1. rész)
… és Bencsik Sándor, az ember. A P. Mobil és a Pandora’s Box zseniális képességű hangszerese, zeneszerzője a visszaemlékezők szerint ellentmondásos egyéniség volt. Önmagával és zenésztársaival szemben kíméletlenül maximalista, ugyanakkor visszahúzódó, csendes, érzékeny karakter. A kőkemény, ám dallamos rockzene feltételen és hűségesen kitartó híve, aki laza eleganciájával, finom modorával messze kitűnik a bőrös-láncos rockerek közül. Akit magánéleti gondjai éppúgy agyonnyomnak, mint az általa vezetett zenekar lecsúszása. Sorozatunkban a hetvenes-nyolcvanas évek egyik gitárhősének életének fontos mozzanatait elevenítik fel zenésztársai, barátai. Zselencz „Zsöci” Lászlóval, a P. Box második basszusgitárosával beszélgettünk.
Hogyan kerültél a P. Boxba?
Az Eddával 1983. szeptember 24-én játszottunk a Budai Ifjúsági Parkban, miután a hírhedt falomlásos baleset után a szórakozóhelyet újra megnyitották. A buli után Kegye János szaxofonosnál aludtam, reggel arra ébredtem, nincs zenekar. A lekötött negyven koncertet még le kellett játszanunk, ám a felbomlás híre gyorsan terjedt, elsősorban a szakmában. Rohánszky Janó a P. Box hangtechnikusa megkeresett, majd Samuval és Pityivel összehozott egy hármas találkozót közöttünk. Megegyeztünk, hogy az Edda turné végeztével tavasszal csatlakozom a zenekarhoz, ősztől pedig magnókazettáról intenzíven kezdtem tanulni a Kő kövön nagylemez anyagát. Januártól már – mivel autóm nem volt – vonattal jártam fel a próbákra, Budapestre.
Milyen viszonyban voltatok Samuval?
Nagyon jóban voltunk. Olyannyira, hogy 1985-ben az Ómen –LP készítésekor minden hétvégét barátnőmmel együtt nála töltöttünk, és együtt ötleteltünk a nagylemez számain. Ezeket a hétfői, keddi illetve szerdai próbán bemutattuk a többieknek, ahol mindenki hozzátette a magáét. Általában Samu hozott egy riffet, megbeszéltük a hangnemet, megvitattuk a verzét és a refrént. Kitaláltam, mi legyen a szóló alatt, a próbákon többnyire mindenki a saját hangszerének a szerepét adta hozzá.
Mint szerző és gitáros egyaránt elévülhetetlen érdemeket szerzett. De mit tudhatunk Bencsik Sándorról, az emberről?
Minden tekintetben szót értettünk, jól kijöttünk egymással. Nem emlékszem arra, hogy valaha is vitatkoztunk volna. Talán ez volt a probléma, mert ha bántotta is valami, soha nem szólt, magában őrlődött. Talán azért, nehogy megbántson valakit. Intelligens, széles látókörű ember volt, akivel minden témáról el lehetett beszélgetni. Másfelől végtelenül szorgalmas, saját magával szemben is igényes emberként emlékszem rá.
Miben állt a művészete? Miben különbözött a kortárs rock gitárosoktól?
Amikor bekerültem a P. Boxba, az ő neve már fogalom volt. Mindez a vele született tehetségének, de kitartásának és az előbb említett szorgalmának is köszönhető. Minden egyes bulira alaposan felkészült, rengeteget gyakorolt. Ahogy visszaemlékszem, minden alkalommal ugyanazokat az előre kidolgozott szólókat játszotta. Ezek témák gyönyörűen megszólaltatott hangokból álltak. Jól példázza ezt a Metal Company időszakban készült Rimszkij-Korszakov mű, a Dongó átdolgozása, amikor a Rottenbiller utcai stúdiófelvétel előtt hónapokig napi szinten, több órán át gyakorolta a darabot. Persze szükség is volt rá, hiszen a hegedűhöz képest a gitáron teljesen más állások vannak. Még az előbbi hangszeren is komoly kihívást jelentenek, nemhogy gitáron. A kidolgozott szólóknak köszönhetően improvizációkra sem volt szükség…
A Gitárpárbaj viszont jórészt az improvizációs készségről szólt…
Ott mindenkire rá volt bízva egy bizonyos rész, amelyet saját magának kellett kidolgoznia. A kötött dolgokon túl persze mindenki kibontakozott, így Samu is. Az előre megtanult szólók nem azt jelentették, hogy ne lett volna képes rögtönözni, nála a felkészülés a biztonságot és a minőséget jelentette, amelyből nem volt hajlandó engedni.
Térjünk vissza a P. Boxhoz! Az Ómen lemez újszerű, majdhogynem metálos megszólalása előremutató, ám valamiért mégsem ütött akkorát, mint az elvárható lett volna. Miért?
A lemez nem futhatta ki magát egyrészt azért, mert nem volt idő a turnéra, másrészt a médiák nem szerepeltették. Egy kezemen meg tudom számolni, az elmúlt harminc évben hány számot játszott róla a rádió. Mostanában a Rock FM rádión lehet hallani belőle… A koncertlátogató közönség viszont nagyon jól fogadta, szerették ezeket a számokat. A boltokban is jól fogyott, több mint ötvenezer példányt adtak el belőle. Tovább is ment volna, ha utánnyomnak, de nem tették. A kevésbé ismertségben az is közrejátszott, hogy a bakelit lemezkorszak épp leáldozóban volt, amíg a digitális korongra még néhány évet várnunk kellett.
Miként emlékszel az utolsó fellépésre?
Brémában egy nagy nemzetközi fesztivált rendeztek, ez volt a zenekar utolsó koncertje P. Box néven. Délutáni időpontot kaptunk, Rory Gallagher jött utánunk, őt pedig James Brown követte. Vikidál Gyula színházi elfoglaltságai miatt már nem vállalta, Varga Miki segített ki bennünket. Nem vallottunk szégyent ebben a kivételes környezetben sem.
Aztán a P. Box romjain megalakult a Metal Company…
Igen, Samu nem adta fel, Mr. Basary lett az énekes. Pityi megnősült és Debrecenbe költözött, Pálmai Zolival maradtunk a ritmusszekció. Basary kiváló, jó hangú énekes, ám a P. Box nóták nem az ő orgánumára íródtak. Nem is szerette énekelni ezeket. Hippy (Bordás István, a zenekar roadja – a szerk.) szólt Samunak, hogy Bill éppen zenekar nélkül maradt, mi lenne, ha… Aztán Samu felhívta Billt, és vele megalakult a Bill és a Box Company, ahol Mr. Basary lett a billentyűs.
Mint tudjuk, ez a formáció sem ért meg hosszú időt. Nem kis meglepetést keltett, amikor Samu, mint gitáros meghívást kapott egy egészen más műfajban mozgó, ám mégis kiváló szerzőtől egy LP-n való közreműködésre. Ez az album Illés Lajos szerzői nagylemeze, a Kicsit keserű. A cím még rímel is Bencsik Sándor akkori lelkiállapotára…
Samun kívül még két zenekari tag működött közre: Pálmai Zoli dobolt, jómagam pedig basszusoztam rajta. Illusztris – hogy egy korábbi dalunk címét idézzem – „Szép társaság” alkotta a szereplőgárdát. Somló Tamás, Demjén Ferenc, Bontovics Kati, Zalatnay Sarolta énekelt rajta, no és maga a szerző. Lajos hónapokig járt hozzánk a Dési Huber Művelődési Házba próbákra és a nótákat betanulni, ennek ellenére nem láttuk át a koncepcióját. Mi a rockzene területéről érkeztünk, ő pedig a populárisabb beat képviselője volt. A felvételek a Magyar Rádió 6-os, vagy 8-as stúdiójában készültek úgy, hogy alkalmanként két-három óra feljátszási időt kaptunk. Emiatt legközelebb már az egész másképpen szólt, a legeslegvégén nagyjából csak sejtettük, milyenek lesznek a nóták, s ez rajta hagyta a nyomát az egész albumon. Mai füllel hallgatva értékes anyagról beszélünk, amelyet azonban sokkal jobban meg lehetett volna csinálni.
Turné kapcsolódott a lemezhez?
Igen, méghozzá egy ma is ismert ember, Rónai Egon szervezésében valósult meg. Ebben a régi és az új nóták egyaránt helyet kaptak. A zenészgárdát ugyanez a csapat alkotta, plusz három fúvóssal kiegészülve. Közülük az egyik Majsai Gabi volt, de a második Illés-formáció énekese Serfőző Anikó is fellépett velünk. A turné nem sok állomást élt meg, valamiért idő előtt félbeszakadt, pedig Samu még itthon volt. De ez volt az utolsó munkája. Arra emlékszem, hogy 1987 nyarán valamelyik nótáról Balatonon videóklippet forgattak.
Mit tudsz Samu életének utolsó szakaszáról?
Családi problémák miatt disszidált, egy, vagy két nappal előtte eljött hozzám a Ráday utcába elbúcsúzni. Legközelebb már a halálhírről értesítettek. Éppen valamelyik szállodában aludtunk Nyíregyházán, amikor a barátnőm Pestről telefonált, őt Samu édesanyja hívta fel. Borzasztó érzés volt, mert Samuval igazán jóban voltunk. Pálmai Zoli hozta haza a családot, többször is volt kint, ő pontosabban el tudja mesélni a történteket. Én nem szeretnék erről többet mondani.
Hegedűs István
2018. március 7. 18:30