MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

Samu, a gitáros (5-2. rész)…

… és Bencsik Sándor, az ember. A P. Mobil és a Pandora’s Box zseniális képességű hangszerese, zeneszerzője a visszaemlékezők szerint ellentmondásos egyéniség volt. Önmagával és zenésztársaival szemben kíméletlenül maximalista, ugyanakkor visszahúzódó, csendes, érzékeny karakter. A kőkemény, ám dallamos rockzene feltételen és hűségesen kitartó híve, aki laza elegenciájával, finom modorával messze kitűnik a bőrös-láncos rockerek közül. Akit magánéleti gondjai éppúgy agyonnyomnak, mint az általa vezetett zenekar lecsúszása. Sorozatunkban a hetvenes-nyolcvanas évek egyik gitárhőse életének fontos mozzanatait elevenítik fel zenésztársai, barátai. Ezúttal Monostori Péter a Pandora’s Box archivátora és Csiga Sándor szövegíró eleveníti fel a legendás gitárossal, illetve formációjával kapcsolatos élményeit.

Rajtad kívül Varga Misi, illetve Gombócz Lajos is besorolt a szövegírók közé. Miként oszlottak meg a munkák?

Cs.S.: A szövegíráson túl is segítettem a zenekart; a Galambóc utcai BHG-klub egyik helyiségét – ahol Gombócz Lajos klubvezető volt, s emellett szövegeket is írt – megszereztem próbateremnek. Már az első albumnál is voltak próbálkozásai, amelyekből végül semmi nem valósult meg. Mivel minden próbán részt vettem, együtt lélegeztünk a zenekarral, követhettem a hangulatváltozásokat, így érthető módon naprakészebb voltam. Miután a lakók nem sokáig viselték el a hangzavart, más próbahelyet kellett keresnünk. Anyám a Dési Huber Művelődési Házzal szemben lakott, én pedig felkerestem az ottani klubvezetőt, aki nem volt más, mint Varga Misi, aki később – többek között – az Európa című szám szövegét is írta. Miközben a korábbi lakóhelyemről elköltöztem, megnősültem, kiszálltam a P. Boxból, és a két említett klubvezető lett a szövegíró utódom. Ettől függetlenül, ha a nevem nincs is feltüntetve, továbbra is besegítettem a munkába.

Vajon Hobo miért kapott megbízást az Ómen lemez szövegére – amelyet ráadásul nem is saját név alatt írt –, amikor gyakorlatilag három házi író is a rendelkezésre állt?

Cs.S.: Nem csupán Hobo, de én is megkaptam a megbízást. Mint említettem, lakásváltásom után már nem lógtunk egymás nyakán, nem vettem úgy a pillanatnyi rezdüléseket, mint korábban. Gyakorlatilag a teljes Ómen-lemez szövegét megírtam, most is megvan a fiókban, ám az elképzeléseim nem találkoztak Samuéval, Pityi pedig nemes egyszerűséggel dekadensnek találta. Szerintem pedig jól sikerültek. Hobo épp lázasan feküdt, Vikidál pedig a betegágya mellett ülve vetette papírra a sorokat.

Hogyan látjátok a P. Boxban történt tagcseréket, majd a sorozatos átalakulásokat?

Cs.S.: Ami Sáfár Öcsit illeti, tiszteltem a művészetét, de emberként is szerettem. Sokat jártam a lakására, ahol különböző zenéket mutogatott. Széles zenei műveltségű, képzett muzsikusként sok jó dalt köszönhetünk neki. Ilyen volt például A Bolond, de az ő szerzeménye az első koncertek közönség kedvence, de lemezen meg nem jelent Fekete Bárány, illetve a Dödöle. Mindemellett a többi nótában is hasznosította „tudományos hozzáállását”. Sajnálom, hogy a gyümölcsöző együttműködés ellenére, Samuval sokszor egymásnak ugrottak.

M.P.: Tudnunk kell, hogy Samu maximálisan lélekből csinálta a P. Boxot, de mindent, amit elvállalt. Emellett ízig-vérig rocker volt. Öcsi egy alkalommal elmesélte, hogy Samu a Dési művház irodájában elé állt és azt mondta: – Te még nem vagy rocker! És valóban. Többször tanúja voltam, amikor Samu levitt egy riffet a próbára, Öcsi pedig fogta a fejét, hogy Úristen, ilyen nem is létezik az összhangzattanban, aztán elgondolkodott, és együtt megcsinálták a nótát.

Cs.S.: A nézetbeli és felfogásbeli különbségek többször kiütköztek, Samu pedig szólt, hogy jó lenne elhozni Bajnokot a P. Mobilból. Ha pedig nem megy, akkor kellene egy másik basszusgitáros. Egy igazi rocker. Egy ideig próbáltam hárítani és tompítani ezeket a konfliktusokat, ám egy idő után a helyzet tarthatatlanná vált. Zsöcit az időtájt rúgták ki az Eddából, mert ínhüvelygyulladása miatt időlegesen nem tudott játszani. Megkeresésemre azt mondta, az ötlet tetszik neki, egy komolyabb kúra után a keze is bírná, ám kissé hezitált még. Ugyanis attól függetlenül, hogy már nem volt a zenekar tagja, Pataky Attilával nagyon jó viszonyt ápolt, s mindenképp meg akarta vele beszélni a leendő P. Box-tagságot. Az eredmény: hiába dolgozott az Eddával már egy másik bőgős, inkább visszavették Zsöcit, csak, hogy ne szállhasson be a P. Boxba. Később, az Edda időszakos megszűnése után szabaddá vált az út, s Öcsi helyett ő lett a basszusgitáros. 

M.P.: A ritmusszekcióban is váltás történt: úgy gondolták, ha Pálmai Zolit beültetik a dob mögé, akkor a frissen belépett Zsöci kivételével immár négy tag reprezentálja a P. Mobil hetvenes évekbeli felállását.

 

A P. Box folytatásaként megalakult a Metal Company, illetve a Bill és a Box Company. Végső remény, vagy inkább reménytelenség?

M.P.: Inkább az utóbbi. Ez már nem Samu közege volt, nem szeretett ott játszani. Megint csak az archívumra hivatkozhatom, ahol a videón látható, minden az arcára van írva, miközben nyomja a Kőbánya bluest, a Hosszúlábú asszonyt, vagy az Édes otthont. Érthető, hisz az előbbieket készen kapta, nem az ő nótái, hanem tradicionális és jól ismert HBB dalok voltak. Úgy is mondhatnám, hogy kreatív szerzőként méltatlannak érezte a kísérőzenész szerepét. Ettől függetlenül születtek új dalok, mint például a Ha egyszer megszólalnál, vagy a Zsöci szövegével készült Szép társaság, ám ezek igazából nem futották ki magukat.

A kísérőzenész kitételhez: érdekes, hogy korábban, az István, a király P. Box előadássorozatában is ezt a státuszt töltötte be…

M.P.: Az István…-t ugyan nem ő írta, ám mégis szívesen játszotta a dalokat. Arról nem beszélve, hogy ezek az előadások nagyon megtolták a P. Boxot. Ezeket állandó teltház, frenetikus siker jellemezte, ráadásul a buli túlnyomó részében a P. Box a saját műsorát nyomta. Már az illusztris vendégnévsor is önmagáért beszél: Sebestyén Márti, Deák Bill Gyula, Varga Miki és persze Nagy Feró. A rockopera ’83. augusztus 20-án, a Királydombon berobbant a köztudatba, és elképesztő sikereket aratott. Csak a dupla lemezből adtak el több mint egymilliót. 

’86-ban jött az első Gitárpárbaj, amelyre szokásához híven nagyon alaposan felkészült. Szívesen vállalta, vagy csupán úgy gondolta, hogy jelenléte az akkor már leszállóágban lévő rock legendájának fenntartásához szükséges?

M.P.: Mivel örök kedvencét, Jimi Hendrixet is játszottak, jókedvűen és örömmel ment. Ezen túl, szerintem ő sem számított arra, hogy a másik öt, egytől-egyig különböző stílusú és habitusú emberekkel ilyen hallatlan módon tud majd együttműködni. Már Felkai Miki ötlete is egyértelmű tetszést váltott ki belőlük, amire csak ráerősített, hogy mindenki apait-anyait beleadott a produkcióba. Egyébként azt is megérezték valahogy, hogy mindez mekkorát fog majd ütni a Petőfi Csarnok nagyszínpadán. Emlékszem, Miki egy lágyabb témát hozott Fülbevaló címmel, amelyet négy gitáros játszott, és Samu ebben a projektben, és ebben az erős mezőnyben is kitűnt.

Egyik utolsó ténykedéseként elvállalta az Illés Lajos szólóalbumon való szereplést, amikor teljesen idegen volt tőle ez a fajta zene. Miért?

M.P.: Erről nem sokat tudok. Csupán annyit, hogy felkínáltak neki egy lehetőséget, amit elfogadott annak tudatában, hogy a rock szakma akkoriban már erősen lejtmenetbe került. Valószínűleg úgy gondolta, hogy ezzel „képben” maradhat.  

Anélkül, hogy lelkiismeret furdalást okozna, látsz valamilyen összefüggést a sárkányrepülő baleseteid és Samu öngyilkosságának módja között?

Cs.S.: Arra gondolsz, hogy Samu – értesülve a komoly, nemegyszer életveszélyes sérüléseimről – többször beszólt, hogy „Hagyd abba a repülést, Csigám, mert meg fogsz dögleni!”?  Beszélgettünk persze ezekről a dolgokról, és minden alkalommal úgy nyilvánultam meg felé – és ezt ma is tartom –, hogy „akkor mi van?” Nem volt idő megijedni, nem éreztem sem fájdalmat, nem sír utánam feleség, gyerek; és már talán produkáltam is valami értéket, azt hagynám magam mögött.  Samu tudta, előfordult, hogy fejjel előre értem földet, amelynek következtében kétoldali állkapocscsont- és arccsonttörést szenvedtem, de azt is túléltem.  Nem tudni, hogy amiket ezekről mondtam neki, mennyire befolyásolta őt későbbi, végzetes tettében. Ettől függetlenül, valóban sokáig lelkiismeret furdalás gyötört, amíg (már újságíróként) a halálának öt éves évfordulójára készülő cikkem anyagát készítve, elmentem a szüleihez. Magnóval felvettem, amiket anyukája mondott, az egy órányi anyag most is megvan a régi kazettáim között.  Ebből kiderül, hogy az apósjelölttel való konfliktusok következtében idegösszeroppanást kapott. Ez vezetett végül az öngyilkossághoz.

 

Ti hogyan látjátok az emigráció közvetlen okait illetve körülményeit?

Cs.S.:  ’85 – ’86-ra kezdett visszaszorulni a rockzene: egymás után oszlottak fel, szűntek meg a meghatározó zenekarok, mint például a P. Mobil, a P. Box, a Karthago, vagy a Korál. Sem a Metal Companynek, sem az azt követő Bill-féle társulatnak nem futott úgy a szekere, Samunak pedig egy svédországi szerződést és világhírt ígértek. Így dupla késztetése volt az indulásra. Ám ott köszönték szépen, de nem kértek belőle, hanem őt és a családját visszaküldték az ausztriai Traiskirchenbe. A bevándorlók felé akkoriban még nem tanúsítottak ilyen mértékű engedékenységet, mint manapság. Miklós, az após azzal a céllal utazott ki Ausztriába, hogy hazahozza az egész családot. Samu azonban nem igazán akart kötélnek állni; az erről folyó vitát az ajtó két oldalán állva, a küszöb és az ajtó résén át levelezve bonyolították egymással.   Miklós pedig dolgavégezetlenül távozott…

M.P.: A B-terv szerint Marcsi, vagyis Samu párjának egyik rokonánál is élhettek volna, ám Svédországtól nem kaptak letelepedési engedélyt.  

Mindez épp elég indok ahhoz, hogy valaki, aki túl van egy idegösszeroppanáson és amúgy is érzékeny művészlélek, végrehajtsa „az utolsó utazást…”

M.P.: Véleményem szerint, és a Sanyi által elmondottak ismeretében teljesen mindegy, hogy mielőtt kiszakad az ablak, fizikálisan kilöki-e valaki, avagy olyan helyzetet teremt, hogy ugorjon. Nyugat-Európában egyébként tudtommal az úgynevezett „passzív gyilkosság” is büntetőjogi kategória.   

Bencsik Sándorról nem mondható el, hogy átlagos, hétköznapi tulajdonságokkal rendelkezett volna. Miben állhatott ez a különlegesség, amitől kilógott a rocker-sorból?

M.P.: Elsősorban abban, hogy nagy tisztelettel és csodálattal adózott a rock and rollnak. Tisztelte a zenét, és maximális igényességgel állt hozzá. Ennek a fajta igényességnek az egyik megnyilvánulása, hogy nagyon megnézte, mit ad ki a kezéből. A tökéletességre törekedett, minden alkotását, és persze a gitárjátékát is addig csiszolgatta, formálgatta, amíg nem érezte azt, hogy most már elengedheti. Hangszereit megválogatta, karbantartotta, rendkívüli becsben tartotta, s meglehetősen gyakran cserélgette. A híres fehér Fender Stratocaster mellett volt egy klasszikus Ibanez Artist Sunburnst-je is, amely – közreműködésemmel – Maróthy Zolinál kötött ki. De említhetném a Gibson Les Paul Goldját is, amely Barta Tamástól Szűcs Totyához, végül pedig hozzá került, és a szovjet turné alkalmával ott is maradt négyezer rubelért cserében. Ingázott a Gibsonok és a Fenderek között, bár érzésem szerint inkább ez utóbbit preferálta. Ebből a típusból – az utánzat Squier-t is beleértve – legalább nyolc-tíz darab megfordult a kezében, sőt még egy Fenderre hajazó fekete Yamahára is emlékszem. Azt gondolom, hogy egy saját soundot keresett, példaként Jimi Hendrix, a Cream és a Deep Purple állt előtte. 

Köztudott, hogy gondosan ápolod, őrzöd a Bencsik-hagyatékot. Mi a célod a relikviákkal?

M.P.: Nagyon remélem, hogy a kiadványokban eljutunk majd odáig, hogy a nagyközönség, illetve bennünket követő generáció is megismerhesse Bencsik Sándor művészetét. Úgy, ahogyan mi is ismerjük. Vannak, akik eddig is sokat tettek ezért: köszönet Schuster Lórántnak és stábjának, valamint a néhai Bölcskey Misinek, a rockinformosoknak, Bálint Csabának és mindenkinek, aki részt vett az archív anyagok megjelentetésében.  

De tovább megyek: a kiadványok által a fiatalabb generációk is megismerhetik, s lehet, hogy megszeretik azokat a magyar zenekarokat, amelyek maradandót alkottak. Ezzel ki tudnánk nevelni több olyan korosztályt, amely tovább viszi majd a zászlót. Ugyanakkor az archívum létrehozásában, az anyagok gondozásában nagyon fontosnak tartom az állami szerepvállalást, hiszen ez ma már a magyar kultúra szerves része. Fontos továbbá, hogy a magyar kultúrának azon része, amely eddig rejtve maradt, közgyűjteményben elérhető, kutatható legyen.

Hegedűs István


2018. június 10. 08:03

Minden jog fenntartva. 2018 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA