SONS OF APOLLO - PSZICHOTIKUS ÉS PROGRESSZÍV
Néhány hónapja szinte a semmiből robbant be a köztudatba a Sons Of Apollo zenekar neve, a formáció iránt pedig szinte azonnal hatalmas érdeklődés alakult ki a világ minden táján. Ami nem is csoda, hiszen a progresszív metal alakulatot a Dream Theater két egykori fenegyereke, Derek Sherinian billentyűs és Mike Portnoy dobos rakta össze, ráadásul olyan legendák segítségével, mint Billy Sheehan (David Lee Roth, Mr. Big, The Winery Dogs) basszusgitáros, Jeff Scott Soto (Malmsteen, Talisman, Trans-Siberian Orchestra) énekes és Ron “Bumblefoot” Thal (Guns N’Roses) gitáros. A kvintett Psychotic Symphony címre keresztelt bemutatkozó albuma október folyamán került a boltok polcaira, a sziporkázó hangszeres megoldásokban és epikus méreteket öltő, ám felettébb emlékezetes dalokban tobzódó anyag pedig méltán tarthat igényt az év legjobbjának járó díjra ebben a műfajban. A zenekarból a billentyűk császára, azaz Derek Sherinian, valamint az eszelős gitárszólókért felelős Bumblefoot egyaránt exkluzív interjút adott lapunknak.
Gratulálok a Sons Of Apollo bemutatkozó lemezéhez, egészen fantasztikus anyagot készítettetek!
Derek Sherinian: Köszönjük szépen! Már a kezdetektől fogva éreztük, hogy valami különleges dolog formálódik a kezeink alatt. A album fogadtatása pedig minden várakozásunkat felülmúlta, az emberek az egész világon megőrülnek érte!
Úgy hallottam, hogy a Te fejedből pattant ki a Sons Of Apollo terve. Igaz ez?
Derek: Tulajdonképpen igen. Amikor 2012-ben kvázi újjáalakultunk Mike-kal a PSMS-turnén (Mike Portnoy-Billy Sheehan-Tony MacAlpine-Derek Sherinian - D.Gy.), annyira jól éreztük magunkat, hogy magától értetődő volt a valamikori folytatás, és ennek most jött el az ideje. Mindenképpen ebben a progresszív stílusban szerettünk volna ténykedni, hiszen ez az igazi terepünk, és a lehető legjobb zenekart akartuk összehozni ennek érdekében. A legfontosabb az volt, hogy találjunk egy gyilkos énekest, aki igazságot tud szolgáltatni egy ilyen anyagnak. Amikor Mike beszervezte Jeff Scott Sotót, a kirakós utolsó darabkája is a helyére került. Olyan hangot képzeltünk el a dalokhoz, ami egyfelől nagyon rock & roll, jól hallgatható, fogós dallamokra képes, és élőben is képes stúdióminőséget produkálni. Annál rosszabbat ugyanis el sem tudok képzelni, mint amikor egy énekes képtelen normálisan elénekelni a saját témáit élőben. Elmész megnézni a kedvenc bandádat, és az énekes a magas részeknél csak üvölt meg sikongat, de még úgy sem tud felkapaszkodni a kívánt regiszterbe. Ez szánalmas. Nekünk egy klasszikus rocktorok kellett, és Jeff Scott Soto pont ilyen. Kibaszott óriási énekes, aki élőben is szétrúgja bárki seggét!
Bumblefoot, hogyan kerültél Derek és Mike látókörébe?
Ron “Bumblefoot” Thal: Az év elején Mike megkeresett, és elmesélte, hogy Derekkel közös csapatot szeretnének összerakni. Mivel Mike-kal már nagyon rég tervbe vettük, hogy egyszer együtt zenélünk majd, egyből érdeklődni kezdtem, mire ő felvázolta a koncepciót: az volt a terv, hogy márciusban tíz napra bevesszük magunkat egy Los Angeles-i stúdióba, ahol megírjuk és felvesszük a lemezanyagot…
Korábban már zenéltél jelenlegi társaiddal?
Bumblefoot: Alkalomszerűen igen. Többször jammeltem Mike-kal és Billy Sheehannel, egy alkalommal pedig Derek is csatlakozott hozzánk, szóval nem vagyunk ismeretlenek egymás számára! (nevet) Mike-kal továbbá együtt játszottam a 2016-os Metal Allegiance turnén, és a Metal Allegiance lemezre pár szólót fel is feljátszottam. Ugyanez volt a helyzet egy Billy által producelt albummal tavaly, azon is gitároztam, a kölcsönhatás pedig minden esetben elsőrangú volt közöttünk!
Ahogy már említettük, stílusát tekintve a Psychotic Symphony egy hibátlan progresszív metal remekmű. Mennyire kívánt más hozzáállást ez a műfaj tőled, mint az előző zenekaraidban játszott muzsika?
Bumblefoot: A Sons Of Apollo anyaga sokkal jobban megkövetelte azt, hogy a lehető legmélyebbre ássak a gitárstílusomban, mint bármelyik másik projekt, amiben valaha részt vettem. A korai albumaim, a The Adventures Of Bumblefoot, a Hermit, a Hands, vagy a 9.11 részben merítettek a progresszív rockból, elég csak a Mafalda, az R2, a Lost és a Strangles című dalokra gondolni. A csatlakozásom a Sons Of Apollóhoz újra elkezdte táplálni a bennem szunnyadó tüzet és a vágyat a progresszív zenék irányába - szinte már el is felejtettem, micsoda élvezet ilyen típusú dalokat játszani. Tulajdonképpen hiányzott ez a fajta zene, de erre csak most jöttem rá!
Hogy zajlott a dalszerzés? Mindannyian kivettétek a részeteket a kreatív folyamatból?
Derek: Mindannyian hozzátettük a magunk részét a produkcióhoz. Mike-kal kezdtem, aztán jött Bumblefoot, majd Billy és Jeff is bekapcsolódott. Gyakorlatilag együtt írtuk az albumot, kivéve a God Of The Sun dalt, amit egymagam hoztam. Amikor Mike meghallotta, azonnal lecsapott rá, és kikötötte, hogy ennek kell lennie a nyitónótának! A zenét tekintve Mike-kal és Bumblefoot-tal kollaboráltam legintenzívebben. A szövegek és az énekdallamok kidolgozásához a kettes fázisban láttunk hozzá, Jeff, Mike, és jómagam.
Bumblefoot: Mielőtt összejöttünk volna a stúdióban, Mike-kal és Derekkel körbeküldtünk egymás között pár dal-ötletet, amúgy kiindulási pont gyanánt. Amikor elkezdtük a felvételeket, ezen ötletek alapján nekiláttunk az írásnak. Egyfolytában jammeltünk és mindent rögzítettünk, ezekből alakultak ki a dalok. Féltávnál Billy is csatlakozott, épp egy turnéról esett be a stúdióba. A tizedik nap végére az összes dal alapját felvettük. Ekkor hazamentünk, Jeff befejezte az éneket, én pedig megcsináltam a szólókat. Mindannyian hozzátettük a magunk részét a produkcióhoz.
Sok hetvenes évekbeli hatást hallani a lemezen, leginkább Led Zeppelin, Deep Purple, és a kultikus UK irányából, ugyanakkor roppant mai felfogásban, a saját képetekre formálva tálaljátok ezt…
Bumblefoot: Én ezt a zenét progresszív hard rockként határoznám meg, ugyanakkor egyfajta főhajtás is azon előadók előtt, akiken felnőttünk és inspiráltak minket. Magam is hallom a hetvenes évek prog. rock nagyjainak hatását, ahogy a kilencvenes évek metaljának befolyását is. Valóban ott bujkál a témák között a Led Zep, a Purple és a UK szelleme, ahogy a Van Halené is. Ez egy olyan album, amivel abszolút mértékben hűek tudtunk maradni önmagunkhoz, és már tudom, hogy az elkövetkezőkben még inkább ki fogjuk aknázni a koncepcióban rejlő lehetőségeket.
Ki volt a lemez producere?
Derek: Mike és jómagam alkottuk a produkciós csapatot. Nagyon hasonlóan gondolkodunk erről a szerepkörről, ami megkönnyítette a feladat végrehajtását. Gyorsan dolgoztunk, és a lelkesedésünk megfelelő konstruktivitással is párosult, ami bíztató jel a jövőre nézve.
Mi jelentette a legnagyobb kihívást a stúdiómunka során?
Derek: Tudod, igazából nem volt itt semmilyen kihívás, kizárólag örömzene…
Mélyedjünk bele pár dalba kicsit! A God Of The Sun keleties, domináns fríges témája engem a Led Zeppelinre emlékeztet. Mit gondolsz erről?
Derek: Azt, hogy igazad van. Nagyon Zeppelin-szerű a lüktetése, arról az egyiptomi jellegű intróról nem is beszélve. Roppant komplikált darab, tele hangulati és ritmikai váltásokkal.
A Coming Home a leginkább lényegre törő megfogalmazású tétel a lemezen. Jól esett kicsit szimplábban játszani itt?
Derek: Nagyon is! Amikor kitaláltam a billentyűs bevezetést, még nem tudtam, hová lehetne felhasználni. Aztán levittem a stúdióba megmutatni a többieknek, Bumblefoot pedig előhozakodott azzal a riffel. Egyből betalált a téma! Valóban ez a legegyenesebb dal a lemezen, mondhatjuk, amiben a csapat erejét domborítjuk ki. Simán mondhatjuk, hogy ez a headbangelős nótánk!
A Labyrinth című dalban számomra felsejlik a kultikus UK hatása, egészen olyan hangszínen szólsz itt, mint egykoron Eddie Jobson. Jól hallom, amit hallok?
Derek: Abszolút! Eddie Jobson és a UK óriási hatással volt rám annak idején! Persze ugyanez elmondható az AC/DC-ről, a Kansasről, és számtalan más bandáról is. Nem szégyelljük beépíteni ezeket az elemeket a muzsikánkba. Több helyen érezni a lemezen a UK befolyását, a Labyrinth pedig ékes példa erre. Mike-kal ketten láttunk hozzá az ötletem formába öntéséhez, viszont azt az őrült középrészt, ami a UK-s kiállás után hallható, már együtt találtuk ki a többiekkel, és így egész dal más irányt vett, mint az eredeti elképzelés, de a zeneszerzésben pont ez a legszebb! Alapvetően jellemző volt ránk a munka során, hogy állandóan elkalandoztunk a kiindulási ponttól. Ahogy mindenki hozzátett valamit az adott dalhoz, úgy jutottunk egyre messzebb. Szerintem ez sokkal izgalmasabb, mint egy előre kijelölt irányvonal mentén haladni! Amit itt hallani, az tíz nap munkájának a gyümölcse. Más zenekarok öt évig kínlódnak egy lemezanyag megírásával, nekünk viszont ennyi is elég volt, mert húszéveseket megszégyenítő éhség és bizonyítási vágy dolgozott bennünk! Nagy szavak, tudom, de úgy érzem, hogy olyan attitűddel állunk hozzá a zenéhez itt, ahogy a Van Halen tette a hetvenes években!
Van egy billentyűs instumentális darabod a lemezen, a Figaro’s Whore. Ennek mi a jelentősége?
Derek: Ez csupán egy intro a Divine Addiction című eposzhoz, ami elég Deep Purpe-hatású téma. Mindig szerettem Jon Lord játékát, aki minden idők legdögösebb rock-billentyűse volt azzal a hihetetlenül masszív Hammond orgonás hangzásával. Kibaszott súlyosan tolta, a gitárral egyenrangúvá tette a hangszerét. Manapság ennek a totális ellentétét tapasztalhatjuk még a progresszív színtéren is: a legtöbb mai billentyűsnek teljesen hiányzik az agresszió a játékából, a hangzásuk pedig nyálasabb és gagyibb nem is lehetne. Mindenki viszi a laptopját a koncertekre, azzal állítják elő azokat a rettenet műanyag hangszíneket… Tudod, én régisulis arc vagyok. Azt vallom, hogy a billentyűs hangszereknek rock-közegben úgy kell szólniuk, mint a legjobb torzított gitároknak, és játszani is ehhez mérten kell rajtuk! Mert ha az ember nem így tesz, hanem nyálas témákat nyomat komolytalan hangszíneken, azzal romba dönti a legkirályabb zenekart is. Az emberek előbb-utóbb megutálják az ilyen lúzereket, ezt vésse mindenki az eszébe!
Bumblefoot, könnyen be tudtad illeszteni a Sons Of Apollo kontextusába a védjegyszerű fretless-gitártémáidat? A többiek nem fáztak ettől kicsit?
Bumblefoot: Az ötletek könnyen jöttek belőlünk, az egész dalírási folyamat spontán és görcsmentes volt, és ez azt eredményezte, hogy képesek voltunk feltétel nélkül bízni egymás megérzéseiben. Minden egyes elképzelés formálódott valamivé. A fretless gitár számos ötletet inspirált, riffeket és frázisokat, ami nem meglepő, hiszen a stílusom jelentős részben a fretless-játékon alapszik.
A gitárszólók egyszerűen elképesztők. Melyiket volt a legjobb móka kidolgozni?
Bumblefoot: Köszönöm a dicséretet, igazán jól esik! A legtöbb szólóm spontán módon született. Az összeset nagy élvezettel játszottam fel, de a legkülönlegesebb számomra a Signs Of The Time-ban hallható. Óriási teret kaptam itt arra, hogy egy igazán nagyívű, tégláról-téglára építkező és terebélyesedő szólót játszhassak. A többi szólóm azért jóval rövidebb, azok gyorsabban is készültek el.
A Signs Of The Time szólójában jókora Allan Holdsworth-hatást érzek…
Bumblefoot: Hatalmas Holdsworth-momentumok vannak benne, így igaz! Szerintem a God Of The Sun és az Opus Maximus szólóiban is érezhető Holdsworth befolyása. A Maximus szólóját aznap vettem fel, amikor Allan meghalt, és nagyon azon voltam, hogy fejet hajtsak előtte ezzel a témával. Azt akartam, hogy a szólónak üzenete legyen, hogy elmondja, Allan Holdsworth szelleme tovább él…
Milyen felszerelést használtál a gitártémák felvételeihez?
Bumblefoot: A nevemmel ellátott Vigier “DoubleBfoot” duplanyakú gitárral játszottam fel mindent. Az egyik nyaka érintők nélküli, a másik bundozott, úgyhogy mindenre alkalmas volt. A gitár jele a TC Electronic Sub 'N' Up octaver pedálba futott, a további lánc pedig így festett: TC Vortex flanger, TC Corona chorus, TC Shaker vibrato pedál, Dunlop 95Q wah, TC Electronic Flashback delay, mindez pedig egy Engl Invader 100 wattos fejbe futott és egy 4x12-es Engl ládán keresztül szólalt meg.
Bumblefoot, elmesélnéd a fretless gitárjaid sztoriját? Milyen indíttatásból tervezted meg ezeket az egyedi instrumentumokat?
Bumblefoot: Tinédzserként magam építettem a gitárjaimat, és bőven akadt közöttük furcsa kreáció, elég a Pensive Expenguin nevű példányra gondolni! (nevet) Valódi fretless gitárokon 1998-ban kezdtem játszani, és már akkor használtam őket albumok feljátszására. Ahogy a fretless játék egyre nagyobb teret nyert a zenémben, szükségem volt egy többfunkciós eszközre, hogy ne kelljen állandóan gitárt cserélgetnem, ha fretlessről bundozottra szeretnék váltani, vagy épp fordítva. Így született meg a Vigier Signature Series “DoubleBfoot”.
A fretless-gitárjáték még mindig merőben szokatlan rock-környezetben, csak néhány gitárost ismerünk, akik elég bátrak voltak ahhoz, hogy felvállalják ezt a fajta játékmódot. Mit javasolnál azoknak, akik szeretnének kísérleteket folytatni a fretless gitáron?
Bumblefoot: Teljesen más hozzáállást kíván a hangszer, mint a bundozott rokona. Sokkal inkább úgy kell rajta játszani, mint egy csellón. Minden hang adott ponton található az ujjaink alatt, itt nincs lehetőség ugyanazt a hangot fél centivel arrébb megfogni, ahogy a bundozott gitáron, szóval nem árt gyakorolni rajta! (nevet) Elmenekülni azonban nem kell, mert mint bármi, aminek kellő időt adunk, a fretless-játék is elsajátítható. Azt javaslom, hogy legyen nagyon türelmes, aki erre adja a fejét. A legjobb ha a fülünket, a szemünket és a kezünket egyszerre használjuk. Szintén fontos, hogy backing track hallgatása mellett gyakoroljunk a hangszeren, mert így egyből meghalljuk, ha hamissá válunk.
Derek, a világ legnagyobb gitárosaival játszottál karriered során: Malmsteen, Petrucci, Bonamassa, Wylde, Holdsworth, Lukather, Di Meola, szinte fel sem tudom sorolni mindet. Milyen volt Bumblefoot-tal dolgozni?
Derek: Nos, Bumblefoot egy földönkívüli, komolyan. Embertelen módon játszik, az állam is leesik a gitározása hallatán. Egy igazi, nehézsúlyú arc, szerintem a világ legjobbja per pillanat. Ezer éve a szakma kedvence, de figyeld csak meg, 2018-ra a szélesebb közönségréteg is fel fogja fedezni magának. Egy évet sem adok, és valódi gitáros szupersztár lesz belőle!
A Sons Of Apollo debütalbumával szinte egyszerre jött ki a Black Country Communion új lemeze. Abban a formációban jóval kisebb szerep hárul rád…
Derek: Persze, mert az Glenn Hughes és Joe Bonamassa bandája. Ott csak kiegészítő ember vagyok, akit Kevin Shirley producer hozott. Teljesen más a szerepköröm a Black Country Communionben, mint akár a Sons Of Apollóban, akár a szólócsapatomban, és ez mindig hallatszott. Hogy mást ne mondjak, az első három lemezen kriminálisan alulkeverték a hangszereimet. A friss korongon viszont már sokkal jobb a helyzet, végre lehet hallani a billentyűs témákat is. Nyilván abban a zenekarban is igyekszem a tudásom legjavát nyújtani, ez nem is kérdés. Ami a négyes lemezt illeti, szerintem nagyon jól sikerült az egész. Ott is roppant gyorsan haladtunk, annyira jó mindenki a bandában!
Régóta adós vagy egy új szólóalbummal…
Derek: Örülök, hogy így gondolod. Tudod mi a fő akadálya ennek? Az, hogy mindenki letölt, alig akad pár ember, aki hajlandó megvenni egy instrumentális lemezt manapság. A minőségi munkához azonban megfelelő keretre van szükség. Oké, hogy általában a barátaim játszanak a szólódalaimban, de tőlük sem várhatom el, hogy ingyen dolgozzanak, ezért inkább nem erőltetem a szólópályát. Viszont ennek is megvan a maga előnye, mert így a felgyülemlett kreatív energiáimat mind bele tudtam forgatni a Sons Of Apollo dalaiba.
Turnéterveitek vannak már a 2018-as évre?
Bumblefoot: Februárban részt veszünk a Cruise To The Edge nevű tengeri hajós koncertsorozaton, amitamerikai dátumok követnek, nyáron pedig a nagy európai fesztiválokon fogunk játszani. Egyelőre ennyi biztos…
Derek: Legalább kétszer körbe akarjuk turnézni a bolygót ezzel a lemezzel, hogy biztosak lehessünk abban, hogy mindenkihez eljutott a zenénk! (nevet)
Mit hoz a jövő a Sons Of Apollo számára? Együtt maradtok, vagy mindenki visszatér a saját dolgaihoz?
Bumblefoot: (mosolyog) Derek már akkor elküldte az ötleteit a következő lemezhez, amikor az első lemez még meg sem jelent! Nagyon az elején járunk még ennek a történetnek...
Derek: Hosszú távon gondolkodunk, ez nem is kérdés, a célunk pedig a világuralom, mi más is lehetne? (nevet) Figyelj, itt mindenki szuperhős a maga hangszerén, a Sons Of Apollo pedig az ultimatív progresszív banda. Óriási potenciál van a bandában, bolondok lennénk nem kihasználni ezt!
Írta: Danev György
2018. április 28. 17:17