MusicMedia

„Amíg a muzsika szól, a világ is sokkal szebb.”

Több mint egy zenekar

Különösebb apropó nélkül döntötte el a Fonográf, hogy – minden valószínűség szerint utoljára – ismét színpadra áll. Miután tagságának jelentős része a kultikus Illés együttesből nőtt ki, magától értetődő a két formáció életútjának, céljainak összevetése. Bródy János a 2018. február 16-i Papp László Budapest Sportaréná-s szuperkoncert kapcsán feleleveníti a country and easternként is aposztrofált csapat megalakulásának előzményeit, életútjának főbb állomásait, de értékeli a Fonográf együttes jelentőségét is.  

Megszűnése óta a Fonográf, szemben az Illéssel, mindössze egy alkalommal tért vissza a színpadra. Mi lehet az oka?

Talán azért, mert az Illés jóval mélyebben beágyazódott a köztudatba, mint a Fonográf. Miután az előbbit az első magyar nyelven megszólaló rockzenekarként tartják számon, így természetszerűleg a legendája is nagyobb. Arról nem beszélve, hogy más formációk is működtek a Fonográffal párhuzamosan, amelynek létezett ugyan saját közönsége, mégsem nevezhető ugyanolyan nemzedéki zenekarnak, amilyen az Illés volt. 

Ilyen módon – megint csak az Illéssel összevetve – más összetételű, zenei igényű közönségről beszélhetünk?

A Fonográfra inkább a zenei értékekre fogékonyabb, az izgalmasabb zenei hatásokat jobban kedvelők voltak kíváncsiak. Ugyanakkor kihívást is jelentett, hogy a hetvenes évek végére a lázadást már a csöves szubkultúra képviselte, amelyhez a Fonográfnak nem sok köze volt. A zenekar jelentősége abban állt, hogy míg a kortárs bandák többségét az angolszász zene motiválta, addig ránk kifejezetten a brit invázió után feltámadó amerikai stílusirányzatok hatottak. Ezen belül is leginkább az akkoriban west-coastnak nevezett hangzásról beszélhetünk, amely az amerikai countryt is tápláló folk gyökerekhez nyúlt vissza, ebből építve fel zenei világát. Ilyen volt többek között a Byrds, az Eagles, a Doobie Brothers vagy épp a Crosby, Stills and Nash; de személyes kedvencem volt a Nitty Gritty Dirt Band is, amely régi country-énekesekkel vett fel albumokat. A country-rock műfaja a hetvenes években rendkívüli sikereket ért el Amerikában, de Magyarországon nem volt igazán széles tábora, inkább a zenészek, mintsem a közönség körében hódított.

A Fonográf bemutatkozó albumát felfokozott várakozás előzte meg tekintettel arra, hogy a frissen alakult csapat Bartók és Kodály nyomdokain haladó zenét ígért. Amely azért eléggé messze esik az általad is említett amerikai stílustól. A lemezhallgatóban az útkeresés érzete alakult ki, amelynek eklektikája az ezt követő korongokon sem jutott nyugvópontra.

Mintegy védekezésképpen már a kezdetektől mondtuk, s ez az Illésre is vonatkozik, hogy Bartók és Kodály nyomdokain járunk. Tudniillik a Nyugatról beáramló zenei stílusokat az akkori kultúrpolitika nemzetidegennek tartotta, előadóit pedig ellenséges ideológiák, az imperializmus fellazítási taktikájának részeseként kezelte. Az igazsághoz tartozik, hogy Kodály Zoltán tekintélyének volt köszönhető az iskolai zeneoktatás magas színvonala, és a fiatalok itt szerzett előképzettsége jelentősen közrejátszott a hatvanas években az új zenei mozgalmak átvételében. Amikor Kodályt és Bartókot emlegettük, komolyan gondoltuk, hogy a népzenei hagyományokat szeretnénk beilleszteni az új műfajba, és ezt már jó néhány Illés dal is bizonyította. Mind a zenében, mind a szövegeimben fellelhetőek a magyar népdalkincs motívumai, és az általunk kedvelt hangzás is a népdalok hagyományaira épült, csak éppen az amerikai népzenére. Ebből a szempontból tehát a Fonográf irányvonala adottnak tekinthető. Más kérdés, hogy zenei világunk – akár a tagok zenei múltja okán is – meglehetősen sokszínű volt, amely az egy szál gitáros countrys hangzástól kezdve egészen a kemény rockig terjedt. Ami az általad említett eklektikusságot illeti: a zenekar mindvégig küzdött azzal a problémával, hogy miként határozza meg saját identitását. Amíg Levente és Tolcsvay Laci elég erőteljesen kereste a keményebb, rockosabb megszólalásokat, addig a hazai és külföldi közönség a könnyedebb country-dalokat igényelte. Arról nem is beszélve, hogy számomra a szövegekbe sűríthető mondanivaló volt a lényeges. A sokszínűségről még annyit: minden egyes albumot konceptlemeznek szántam, gondosan megterveztem a dalok sorrendjét és a kiadvány gondolati ívét. Ilyen volt az első Fonográf nagylemez,  és az utána következő „Na, mi újság Wágner úr" is. Minden albumunk saját történettel rendelkezik, amely akár egy zenei-irodalmi kiselőadás forgatókönyve is lehetett volna. Érdekesség, hogy az „FG-4" ugyan a zenekar harmadik korongja, de a számozással azt kívántuk jelezni, hogy Levente szólólemezét, az Utazást, az első Fonográf produkciónak tekintjük. Minden kiadványnál törekedtünk arra, hogy az adott nagylemez rendelkezzék valami különleges hangulattal, s a megszólalása ezzel összetéveszthetetlenné váljon.



Viszonylag kevés szó esik manapság a kérészéletű KITT Egylet formációról, amely a zenekar elődjének is tekinthető. Úgy tudni, a tizenegy fős alakulat a te ötletedre állt össze. Miért ilyen rövid időt élt meg a társulás?

A KITT Egylet (Koncz Zsuzsa, Illés, Tolcsvayék és a Trió – a szerk.) azért jött létre, mert az Illés zenekarban már érezhetőek voltak bizonyos feszültségek, amelyek elsősorban Levente zenei kiteljesedésének vágyából fakadtak. Érezhetően próbálta tágítani zenei megszólalásának kereteit, ennek következményeként jelent meg első szólólemeze is akkor, amikor az Illés még formailag létezett. Ebben eléggé meghatározó volt Tolcsvay Lacival kialakult barátsága, amely a közös koncertek folyamán egyre erősebbé vált. De különösen az új, amerikai stílusú zene szeretete kötötte össze őket. A triót még az Illés időszakban támogattuk, többször játszottak előttünk előzenekarként. Tulajdonképpen a szólólemez előkészületei közben érlelődött meg bennem az elképzelés, hogy Koncz Zsuzsival – aki hivatalosan nem volt tagja a zenekarnak, ám a lemezeit mégis mi csináltuk, és gyakran lépett fel velünk –, valamint Tolcsvayékkal együtt kellene létrehoznunk valamilyen tágabb társulást. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a felismerést sem, hogy egyszerre két sztár, két frontember sok a színpadon, így adta magát, hogy Zsuzsi kísérete akár Levente nélkül is kialakítható. Ezzel mindjárt fel is lehetett oldani azt a zárt rendszert, amelyben az előadás elején mindenki felmegy a színpadra, és a műsor végéig ott is marad. A KITT Egyletben tehát azt a lehetőséget láttam, hogy kissé izgalmasabb, változatosabb, dramaturgiailag jobban megtervezett koncerteket tudunk létrehozni úgy, hogy – Németh Oszi szavaival élve – „állandó jövés-menés van a színpadon”. Ezekben a kisebb-nagyobb összeállításokban lehetőség nyílt a külön-külön, illetve a különböző variációkban való megszólalásra. Tolcsvay Bélának is voltak sajátos elképzelései, de magam is ebbe a keretbe ágyazott formációban adtam elő először a Ha én rózsa volnék című dalomat. A fúzió ötlete 1972 Szilveszterén fogant, így a következő esztendő már a KITT Egylet éve volt. 1973. június 10-én, a Diósgyőri „kis magyar Woodstocknak" nevezett Popfesztiválon, amely a hazai rockbandák első nagy seregszemléjének számított, mondtam néhány félreérthető mondatot, amit az illetékesek rossz néven vettek, s ennek következtében egészen őszig kivontak a forgalomból. Az „államellenes izgatás” gyanújával lefolytatott eljárás három hónapig húzódott, amely végül „hatósági közeg megsértésének vádjára” mérséklődött. E három hónap alatt rendőri felügyelet alatt álltam – ez lakhelyelhagyási tilalommal járt –, nem vehettem részt a koncerteken, s pont elég volt arra, hogy a társaság szétzilálódjon. Mégiscsak én voltam a KITT Egylet mozgatórugója, aki ezt a szerkezetet létrehozta, a műsort összeállította; mai szóval élve a vállalkozás producere, akit letiltottak a pályáról. Ettől függetlenül termékeny évet tudhattunk magunk mögött: Levente felvette a szólólemezét, Zsuzsinak megcsináltuk a Jelbeszédet, Halász Jutkának a Kép a tükörben albumot, és Ne sírjatok, lányok! címmel az utolsó Illés korongot. A külső és belső feszültségek végül oda vezettek, hogy novemberben Lajos egy újságcikkben bejelentette a zenekar feloszlását. A KITT Egylet felsoroltakon kívüli jelentősége még abban állt, hogy a formáción belül már kialakult a Fonográf váza. Csupán az volt a kérdés, ebből az összeállításból kik maradnak meg az új alakulatban…

Gondolom, ez esetben is az „oly nehéz a választás” tétele érvényesült…

Tényleg nem volt könnyű. Annak ellenére, hogy Levente nagyon szerette Zolit, Németh Oszkár hangszerkezelési képességei meggyőzőbbek voltak, jobban illeszkedett az új csapatba. Móricz Misi igazi szólógitáros és jó énekes, a dilemma Béla bekerülése körül zajlott. Testvérével, Lacival végül úgy döntöttek, hogy Béla saját formációjával viszi tovább a Tolcsvay nevet. Emellett a rendőrségi balhé miatt az én szerepem is elég bizonytalannak tűnt: az útlevelemet bevonták, ezért sem mehettem 1973 év végén Leventéékkel az akkori NDK-ba, pedig akkor már javában, így az ő lemezén is használtam a steel-gitárt.

Nem bántad, hogy a többi gitáros mellett ehhez a hangszerhez „kényszerültél”?

Tudott volt, hogy a zenekarban bőven van gitáros, nem hiányzott, hogy csatlakozzam hozzájuk. A steel-gitárt eleinte csupán színezésként használtam, ideje volt, hogy komolyan vegyem, és a Fonográfban fő hangszeremmé váljon. Az Illésben a másod-, vagy akkord-, kísérőgitáros szerepét töltöttem be, emellett mindenfélét kipróbálhattam: szükség szerint játszottam Hawaii-gitáron, citerán, nyenyerén, furulyán, melodikán, sőt Lajos mellett orgonáltam is. Még nem Hammond volt, csupán egy vele azonos rendszerű és külsejű, Lowrey típusú monstrum. Fregoliként mindig ahhoz a hangszerhez ültem, amely éppen kellett a dalhoz. A Fonográfban aztán, ahogy mondtam, állandósult a steel-gitár, amelynek semmivel össze nem téveszthető, jellegzetes hangzását a már említett Crosby, Stills és Nashnél fedeztem fel, és amely szinte nélkülözhetetlen kelléke az amerikai folk-country környéki irányzatoknak. 

Készültek angol nyelvű nagylemezek, a Fonográfot bejegyezték a MIDEM-re, a Greyhound című kislemezt pedig az angol anyanyelvű Stacy Wilde-dal írtatták meg. 1980-ra megcéloztátok a svéd, illetve finn piacot, ám a nemzetközi siker elmaradt. Miért?

Megint csak vissza kell nyúlnunk Levente szólóalbumához. Az Utazás végül a Fonográf együttes induló lemezévé vált, amelyen jól tetten érhető az a hangzásvilág, amely a zenekar pályáját szinte végigkísérte. Említettem, hogy a Fonográf zenei palettája meglehetősen sokszínű volt; a countrytól a kemény rockig szinte minden megtalálható a lemezeken. Ez utóbbi stílust akkorra már többen követték, eközben kiderült, hogy a zenekar legnépszerűbb számai mégiscsak az akusztikus hangszerelésű, egyszerűbb, countryhoz hasonló dalok lettek. Az 1978-as MIDEM-en nagy sikert arattunk velük, és mindjárt el is neveztek minket country and eastern zenekarnak. Ez szójáték persze, s egyben utalás arra, hogy a keleti blokkból jövünk és mégis amerikai zenét játszunk. Ezzel a címkével a Fonográf volt az első country zenekar a szovjet birodalomból, de keltettünk némi feltűnést a nyugati világban is. Kelet-Európában, de különösen az NDK-ban világhírűekké váltunk. Ebbe biztosan belejátszott, hogy ez a nyilvánvalóan amerikai eredetű zenei forma a szabadság üzenetét hordozta magában. Érdekes módon még Nyugat-Európában is érezhető volt némi fogadókészség erre a fajta muzsikára, amely a hetvenes évekre magával hozta a country műfajának felfutását. Hogy az adott lehetőségeket nem mindig tudtuk kiaknázni, nem a Fonográfon múlott: a hazai illetékes szervek bürokratikus berendezkedése és hozzáállása miatt például a meghívás ellenére lemaradtunk az egyik legjelentősebb európai rendezvényről, a Wembleyben rendezett country-fesztiválról. Pedig vérmes reményeket fűztünk a bemutatkozáshoz, hiszen akkor jelent meg az első angol kislemezünk a Greyhound, amelynek szövegét Stacy Wilde írta. Hogy visszatartásunkban mennyi volt a tehetetlenkedés, vagy a rosszindulat utólag nehéz eldönteni, a lényeg, hogy nem engedtek ki bennünket. Turnéztunk Hollandiában és Dániában is, ám ezek a fellépések egyre kiábrándítóbbak lettek. E turnékon az a paradox helyzet állt elő, hogy a szabadságvágyról énekeltünk az akkori világ legszabadabb ifjúságának, akik ezt ráadásul nem is nagyon értették. Épp a dániai turnén tartottuk meg azt a zenekari értekezletünket, amelyen Levente és én kijelentettük, hogy nem akarjuk ezt tovább csinálni. Végül a többiek is elfogadták az érveinket, s a hazai színtérre való visszatérésünket mindketten egy-egy szólólemezzel jeleztük, amelyeken természetesen a Fonográf tagjai voltak a legfontosabb zenei közreműködők.

Talán épp ideje volt a visszatérésnek, miután a Fonográf a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján nem kényeztette el a magyar közönséget. 

A nagy külföldi nekibuzdulás hozta magával, hogy többet koncerteztünk külföldön, mint Magyarországon, ezáltal hazai közönségünket valóban elhanyagoltuk némiképp. Azért megjegyzem, hogy a ’77-ben megjelent „Edison Fonográf album", amelyet a hangrögzítés századik évfordulójára készítettünk, komoly feltűnést keltett.  A hetvenes évek vége felé a megelőző pár éves politikai szorítást a lazulás követte, amely lehetővé tette az „őszinte, kőkemény” rockzenekarok megjelenését, és a Fonográf túl artisztikus volt hozzájuk képest. A kemény rock jobban képviselte a leszakadt társadalmi szubkultúrákat különös tekintettel az ifjúság nagy részét kitevő munkás-, illetve külvárosi fiatalokra, a csövesek jelentős mozgalmára. Ily módon, ha nem is kerültünk leszállóágba, hiszen amit csináltunk nem volt rossz – gondolok itt az „Útközben" nagylemezre –, ám érezhetően megcsappant a zenekar iránti érdeklődés. A Fonográf az ezt megelőző generáció kedvenceként befutott, megállapodott zenekarnak számított, amely azonban nem keltett akkora izgalmat, mint például az újhullám. Ekkor jött Koltay Gábor, először a Szörényi-Bródy könyvvel, majd ’81-ben A Koncerttel,  amelynek keretében föltámadt a KITT Egylet. Ezen belül a már nyolc éve nem létező Illés zenekar visszatérése teljesen elhomályosította az akkor még aktív Fonográf jelentőségét. Akkoriban kezdtünk Leventével színpadi művekben gondolkozni, s ennek eredményeképpen született a Kőműves Kelemen, valamint az István, a király. Ilyen körülmények között természetes, hogy a Fonográf, mint zenekar háttérbe szorult: hiába készült el a banda legjobb lemeze, nem volt igazán komoly visszhangja.

Pedig a Jelenkor album külön fejezetet érdemel nem csupán a Fonográf, de a magyar rocktörténelemben is. Mintha a zenekar magára talált volna. Levente szerint ezzel kellett volna kezdeni 1974-ben.     

Érdekes dolog ez. Ugyanis az album nem „ütött” akkorát, amekkorát megérdemelt volna, inkább Levente bejelentése adott egy lökést, miszerint a meghirdetett sportcsarnokos lemezbemutató koncert egyben előadói pályafutásának a végét is jelenti. Vagyis a búcsút. Azt hiszem, hogy a rockopera berobbanó és mindent elsöprő sikere után érezte úgy, hogy a továbbiakban inkább a színpadi művekre érdemes koncentrálnia. Viszont az 1984 decemberében megtartott – immár – háromszoros búcsúkoncert a Fonográf életének legjelentősebb eseménye lett, és a Búcsúlemez megint rekordot megdöntött. Ezzel a zenekar teljesítette azt a „követelményt”, hogy a (tízéves) csúcson kell abbahagyni. A Jelenkorra visszatérve: a dalok sikerét végül a koncertalbumon megjelenő élő felvételek hozták meg. Hogy ezzel kellett volna kezdeni? Erre azt mondom, a Jelenkor még így is megelőzte a korát.

A dalszövegeket illetően – leszámítva a sokat emlegetett utolsó nagylemezt – az Illéshez viszonyítva a mondanivaló jócskán „finomodott”, szofisztikáltabb lett. Netán az új stílusú zene, mint kifejező eszköz hatására, vagy a körülmények alakították így? 

A kezdetekkor, nem készülvén irodalmárnak, nagyrészt a népdalok szövegvilágát tekintettem olyasfajta előképnek, amelynek nyomán úgymond városi népdalokat tudok írni. Ebből kiindulva magát a zenét – Bartók nyomán – akár városi népzenének is lehet nevezni.  Ami pedig a mondanivaló finomodását illeti, nem szabad figyelmen kívül hagyni a hatalommal való 1973-as személyes összeütközésemet, konfliktusaimat, de mondhatnám Koncz Zsuzsi Jelbeszéd lemezének bezúzását is. A Hanglemezgyár, amely odáig viszonylag rugalmasabban állt az akár kritikusabb dalszövegeimhez is, hirtelen gyanakvóvá vált, a rádióról nem is beszélve. Nyilvánvaló lett számomra, hogy amennyiben olyan gondolatokat szeretnék megfogalmazni, melyek nem illeszkednek az akkor uralkodó társadalmi ideológiákba, azokat nagyon el kell rejtenem.

Nagyítóval figyeltek?

Hát igen. ’73 után már ott tartottam, hogy feladom a zenei pályát, csupán az tartott vissza, hogy a Fonográf társasága kifejezetten igényt tartott a működésemre. Viszont a zenekar indulásakor még eléggé közel álltunk a ’68-as csehszlovákiai invázióhoz, amelynek mintegy utóhatásaként keletkeztek a balhék körülöttem, de az egész könnyűzene területén az ideológiai fegyelmezés volt érvényben. Amelyre ráment az Illés zenekar és részben a Fonográf is, legalábbis a dalszövegek vonatkozásában. Tehát e miatt az erős kontroll miatt kellett elhagynom a közérthető szimbólumokat. Kiderült, hogy még az egyszerű „jelbeszédnél” is szofisztikáltabb szövegeket kell írni, s csak reménykedhetünk abban, hogy a kíváncsibbak a sorok közül kiolvassák az üzenetet. Az igazsághoz tartozik azonban az is, hogy épp az egyszerű gondolatok költői hasonlatokba való ágyazásának kényszere tett jó tollú, irodalmi értékű szövegíróvá; a mondanivaló nem csupán kettős, egyszersmind általános értelművé is vált. Visszatekintve, azt gondolom, hogy épp a Fonográf-korszakban lettem igazán jó művész. Anélkül, hogy szerénytelen lennék: itt kezdtem amatőr versfaragóból költői színvonalú dalszövegíróvá válni. Mindazonáltal a zenekarnál sokkal inkább a zenei minőség, mintsem a szöveg volt a meghatározó. 

Kimondható, hogy a hetvenes-nyolcvanas évek „húzd meg – ereszd meg!” politikájának köszönhető a Jelenkor album szövegvilágának bátorsága?

A hetvenes évek végétől kezdve az enyhülés folyamatos lett. Részben a nemzetközi helyzetnek is köszönhető, történetesen a szovjet-amerikai fegyverkezési verseny olyan méreteket öltött, hogy kiderült, a következő háborút nem lehet megnyerni. A szemben álló felek felismerték, hogy a nukleáris háborúban csak vesztesek lehetnek, s ennek következtében megállapodások születtek, amelyek alapján jelentősen csökkentették az atomtöltetek és egyéb fegyverzetek számát. Én mindezt úgy éltem meg, hogy egyre inkább éreztem az elkerülhetetlen társadalmi változásokat. Ekkoriban kezdődött „Az utca másik oldalán" című önálló előadóest-sorozatom is, amely megalapozta számomra a Fonográf utáni időket. És valóban bekövetkeztek reményt keltő változások, például ’83-ban újra kiadták a tíz évvel korábban betiltott Jelbeszéd albumot. És az az igazság, hogy 1984-ben, az István, a király óriási sikere után még akartunk egy lendületet adni a Fonográfnak. Megcsináltuk a Jelenkor lemezt, amely – s erről beszéltünk – csak később érett be. A szövegek a már szintén emlegetett enyhülés okán könnyebben átcsúsztak a rostán; ezen mindössze az Olvadás akadt fenn. Ami nem is Olvadásnak, hanem Áradásnak készült… Átíratták, amire Bors Jenő közölte, hogy így sem jó. Hozzátenném, hogy a rendszerváltozás után 1990-ben, a Népstadionban színpadra lépő Illés zenekar két számot írt erre az alkalomra, amely jellegében talán a legközelebb áll a Fonográf Jelenkorának stílusához.

Visszatekintve, hogyan látod a Fonográf tíz esztendejét?

Abban az időben, amikor a nagylemezek jelentették a legfontosabb produkciókat, a már említett konceptalbumok a Fonográf tagjainak közreműködésével valósultak meg. Ebbe természetesen beletartoznak a Koncz Zsuzsinak, vagy Halász Jutkának írt nagylemezek is. Emellett szólóanyagokat, filmzenéket csináltunk, s még az István, a király zenei alapja is a Fonográf műhelyében készült. Akármelyiket nézzük, a zenekari közösség jelentős, minőségi alkotásokat hozott létre.

A Fonográf minden produkcióját az artisztikum, vagyis a művészi kifejezés eleganciája, bonyolultsága jellemezte. Mint művészi munkaközösség, a közönségigény figyelembe vételével a legmagasabb színvonalat képviselte a maga műfajában. Több volt, mint egy zenekar. Amatőr hobbizenészekből elismert művészekké váltunk, s a Fonográf tíz esztendeje a felnőtté érés korszakát jelentette.

Hegedűs István


2018. május 9. 19:29

Minden jog fenntartva. 2018 - Instrument Reklám/MUSICMEDIA